időjárás -3°C Timót 2022. January 24.
logo
A kilencvenkét éves Vitéz Tóth Károly személyében félmúltunk utolsó hőse távozott

A vén huszár ellovagolt, kéziratai maradtak utána

W.-Nemessuri Zoltán
2021.12.02. 12:30 2021.12.02. 15:10
A vén huszár ellovagolt, kéziratai maradtak utána

Vitéz Tóth Károly életútja – mint maga írta – kanyargós és sorsverte. A múlt század első harmadának legvégén, 1929-ben született Keszthelyen egy pékmester harmadik fiaként. Kétesztendős volt, amikor szülei visszaköltöztek Martonfa-Boncodföldére, hogy édesapja eredeti szakmájához híven átvegye az örökölt vízimalmot. Anyai nagyszülei házában a mestergerendára vésett szöveg arról tanúskodik, hogy ősei kurtanemesek voltak. Erre utal az ómama nagybátyja, a kiskundorozsmai esperes plébános által összeállított családfa is.

Elismerés a magyarság szolgálatáért

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 45. évfordulójának tiszteletére a Magyar Szellemi Védegylet tíz személyiségnek adományozta a „Rendületlenül” diplomát. A rendszerváltás óta csaknem százan kapták meg ezt a kitüntetést. Az egyesület

Szinte gyermekként kellett katonáskodnia. 15 évesen, a háború legvégén behívták, egyenest a zalaegerszegi gimnáziumból, alakulatával Drezdába keveredett, túlélte a város bombázását, megtapasztalta a hadifogságot, végül az innsbrucki magyar gimnáziumban érettségizett. Csakhogy előzőleg ismét megjárta a hadak útját. A háború után hazatért, a gimnázium hatodik osztályát még elvégezhette, de bátyját 1949-ben az ÁVO mint „kulákcsemetét” fegyverrejtegetés ürügyén letartóztatta, rövid időre elengedték, végül a menekülés mellett döntöttek. A két fiú ausztriai emigrációja egy börtönben kezdődött. A kamaszokat onnan egy hadapród­iskola fogdájába vitték, hogy a foglyok közül kiszűrjék a beszivárgó kommunista ügynököket. Ezután egy brit elhárítótiszt kihallgatta, majd elengedték őket, végül mezőgazdasági cselédként munkát vállaltak Franciaországban. Éhbérért dolgoztak, míg bátyja molnársegéd lett, Károly pedig inas egy szanatóriumban. Rádión hallgatta az otthoni híreket, közben volt szerencséje találkozni egynéhány francia kommunistával. Ezek után beállt a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe (MHBK), Lotaringiába ment, csillésként dolgozott egy téglagyárban, onnan Párizsba, majd Friedrichshafenbe utazott, oda, ahol a háború végén páncélvadászjelöltként szolgált. Az MHBK egyre halogatta az ifjú kiképzését, Károlynak a szervezet mindinkább operettkatonák gittegyletének tűnt. Ismét Párizsba utazott, diákokkal csavargott a Szajna partján és a Quartier Latinben, végül a szervezet Weingartenbe rendelte. 

Végre megkezdődött a felkészítés: térképismeret, határzár leküzdése, aknakeresés, céllövészet, viselkedés a szovjet zónában.

A fiatalember a magyar–osztrák határzárat két alkalommal lépte át szögesdrót akadályokon és aknamezőkön keresztül, hogy barátaival fegyveres ellenálló mozgalmat szervezzen. Kis híján lebukott, visszaszökött Ausztriába, végül azzal bízták meg, hogy egy rádió adó-vevőt juttasson el Magyarországra. A bevetés sikerrel járt, de az ÁVO már tudott róla. Az ellene indított hajszát épphogy sikerült megúsznia és Ausztriába visszavergődnie. Akkor vált világossá, hogy a kommunista elhárítás mélyen beépült az MHBK-ba. A szervezetet otthagyta, Innsbruckban leérettségizett, és felvételt nyert az egyetem jogi karára. A paraszt-iparos gyerek azt remélte, ha ledoktorál, állampolgárságot kap, és felveszik az osztrák hadsereg lovas­alakulatába. Közben kiderült, az ármádiának egyetlen öszvére van, az is a bécsi katonazenekar mellett szolgál. A magyar katonai emigráció vezetőitől eltávolodott, utolsó keserves élménye velük kapcsolatban az volt, amikor egy Zákó nevű tábornok a közkatonát köszönésre se méltatta.

Tóth Károly 1956. október 29-én Győrbe utazott, majd felkereste a forradalmi tanács elnökét azzal, hogy csatlakozik a forradalomhoz. 

Csakhogy november 1-jétől már özönlöttek a szovjet páncélosok az országba. Néhányadmagával visszavergődött Bécsbe, ismét hazajött, de a szabadságharc bukása után újfent menekülni kényszerült. A határon elfogták, kiderítették, hogy korábban kétszer járt illegálisan Magyarországon, végül tizenöt éves börtönbüntetésre ítélték. Tíz és fél év után engedték el. A „kóterben” bakancsokat készített, majd bejutott a fordítóirodába, szabadulása után abból tengődött. Egy idő után megnősült, a házasságból két fia született, de az együttélés zátonyra futott. Idős édesanyjával ekkor költözött Hegymagasra, a Szent György-hegy tövébe, megvett egy XVIII. századi romos vízimalmot, lovakat vásárolt, és nekiállt gazdálkodni. Az út innen a Balaton-felvidéki Radetzky Hagyományőrző Huszárbandériumba vezetett. Somogyi Győző festő-grafikusművész, Györffy-Villám András agrármérnök lovasakadémiai tanár és mások bajtársaként pár emléktúrán Sümegről Erdélybe és Lengyelországba lovagoltak – Károly akkor már elmúlt hetvenéves –, majd az ország legidősebb huszáraként trombitássá, strázsamesterré, végül kapitánnyá léptették elő. 

Érdemeiért vitézzé avatták, és Üzenet címmel belekezdett irodalmi értékű emlékirataiba.

A könyv valósággal megkoronázza fordulatos életét. Két magyar és egy német kiadásban fogyott el. Ritkaság, hogy egy hiteles, ugyanakkor emelkedett önéletírás évtizedekkel a történtek után ekkora sikert arat. Szerzője emberfeletti következetességgel mindvégig a jó, vagyis a többnyire vesztes oldalon állt. Nem ő, hanem a XX. század billent ki az erkölcs és a szerves történelmi fejlődés mezsgyéjéből. S kivált a mi tájainkon volt rettenetesen nehéz embernek maradni. Egy malomból indult, s oda tért vissza, a természet szoros közelébe. A régi kövekhez, a fákhoz, a patakhoz meg a lovakhoz – a röghöz, melyből mindannyian vétettünk, s ahol majd nyugodni fogunk. Tán a gondviselés vezérelte.

Vitéz Tóth Károly kilencvenkettedik karácsonyát már nem érhette meg. 2021. november 26-án, hajnalban elhunyt. Családja, olvasói, barátai, az összes magyar huszár gyászolja. Személyé­ben félmúltunk utolsó hőse távozott.

Borítókép: Vitéz Tóth Károly (Magyar Bajusz Társaság)