– Az utolsó papírrepülő címmel 2017-ben jelent meg az első prózai műve, amely – ahogy az Anyakönyv is –, a fiatalkoráról szól.
– Igen, mind a két könyv a kora gyerekkoromtól az érettségiig, a felnőtté válás pillanatáig tart.
– Miért írt ugyanarról az időszakról?
– Sok minden felgyűlt bennem, amit az első könyvben nem írtam meg, és nem tudtam szabadulni tőle. Kikívánkoztak a bennem kavargó történetek. A Vörösmarty téren dedikáltam Az utolsó papírrepülőt, s ahogy letettem a tollat, már a következő köteten gondolkoztam. Most is annyi történetem van még, akár egy harmadik könyvet is tudnék írni erről a korszakról.
– Az Anyakönyben színes történetekkel szórakoztatja az olvasókat a családjáról és kiterjedt rokonságáról. Melyik felmenőjét emelné ki közülük?
– Szépapámat, báró Leitner Pált, akinek a kutyabőrét a csákvári rokonok rejtegették. Fiatalemberként részt vett a ’48-as szabadságharcban, amiért Kufstein várába zárták, és minden vagyonát elkobozták. A sírja a bicskei temetőben van. Már kértem a fiaimat, hogy menjünk el együtt, és keressük meg. Gyerekkoromban szüleimmel és az anyai nagyszüleimmel Tatabányán éltem, róluk sokat írok a könyvben. Büszke vagyok nagyapámra, aki 1958-ban azt a megbízást kapta a várostól, hogy legyen az irányítója és aktív részt vevője a turulemlékmű felújításának. Ezzel kapcsolatban is rengeteg történet munkálkodik bennem, azokat talán novellákban még megírom. A szobrot 1907-ben avatták fel. Akkoriban a történelmi Magyarország területén több helyen állítottak emlékművet. Úgy tudom, a turul Európa legnagyobb madárszobra. A harcok során többször megsérült, a Tanácsköztársaság, majd Rákosiék idején is el akarták tüntetni, de a tatabányai munkások, a bányászok ragaszkodtak hozzá, nem tekintették politikai szimbólumnak. Emlékszem gyerekkoromban akkora lyuk volt rajta, hogy át lehetett járni a szobron. Egy nyáron át tartott a felújítása. Nagyapám akkor már nyugdíjas volt, mégis őt tartották a legalkalmasabbnak a feladatra.
– A gyerekkori harci sebeiről ír, amelyeket kutyaharapás vagy verekedés közben szerzett, megemlékezik a környékbeliekről, a tanárairól. Feleleveníti azokat az eseményeket, amelyeket fiatalkori szerelmeivel, pannonhalmi gimnazista osztálytársaival élt át. Következő könyvében innen folytatja az életét vagy rátér a zenész éveire?
– Íróként se egy művön dolgozom. Némelyikre többször rátekintek, majd hagyom érni. Van egy sorozatom, amely folytatódik az időben, de mai történetekkel is foglalkozom. Ugyanakkor a komponista lényem is berzenkedik, hogy ne hagyjam abba a munkát. Dolgozom egy lemezen, amelynek a zenéjét többségében ma élő magyar költők – Ágh István, Jász Attila, Jónás Tamás – verseire írtam.
– Vagy ír, vagy zenével foglalkozik?
– Pontosan. Mindig abba vetem bele magam a teljes énemmel, amin éppen dolgozom. A járvány idején fel kellett hagynunk az aktív zenéléssel. Tavaly novemberben elég rossz állapotba kerültem, mert elkaptam a vírust, és tizenöt napig kórházban feküdtem. Utána volt időm otthon írni, komponálni. Akkor a legtöbb időt a könyvvel töltöttem. Május 20-án Mamilula címmel tartottunk koncertet a Müpában, ahol azt kérték, hogy a dalok mellett az írói oldalamat is mutassam be. Felkértem a Radnóti Színház művészét, Pál Andrást, hogy olvasson fel részleteket az akkor még készülő és korábbi könyveimből. A mamilula az a rongyocska, amely gyerekkoromban a fejem alatt volt. Nagyon ragaszkodtam hozzá. Ahogy nőttem, anyám egyre kisebbre, felébe, negyedébe vágta, a végén már csak egy kis darab maradt belőle. A mamiruhát nem tudtam kimondani, így lett belőle mamilula. Mostanában zenészként dolgozom, még van néhány koncertünk ebben az évben. Szabadtéren játszunk, ami embert próbáló, ugyanakkor örülünk, hogy végre találkozhatunk a közönséggel. Aztán jönnek az ünnepek, amikor a család az első. Makám-karácsonyt is tartunk, olyankor én szoktam főzni a zenekar régi és új tagjainak.
Borítókép: Krulik Zoltán (Fotó: Bach Máté)
