Mindeddig árnyékban maradt Władysław Stanisław Reymont (1867–1925) lengyel Nobel-díjas író utolsó, politikai-társadalmi regénye, a Lázadás. A magyaroknak csak most fedezte fel a (sajnos már nem létező) lengyel nyelv és irodalom tanszékének volt vezetője, D. Molnár István, a mű fordítója és az előszó szerzője. Ez az 1922-ben megjelent regény a mese és az antiutópia ötvözete, amelyben az író az állatoknak az ember hatalma elleni véres lázadását meséli el. Az ábrázolt állatok megmutatják azokat a magatartásformákat, amelyekkel az emberek a hirtelen társadalmi fordulathoz viszonyulnak. Olyan jelszavakat írva zászlóikra, mint a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság, forradalmat robbantanak ki, amelynek élén Rex kutya áll. De vajon boldogok lesznek-e az új rendszerben, és egyáltalán, készek-e arra, hogy új rendszert teremtsenek, átvállalják a felelősséget saját életükért? Az igazságtalanság elutasítása, ami az igazságtalanság és elnyomás elleni harc magasztos jelszóival a fényes jövő építésének nevében kezdődik, véres öldöklésbe torkollik, ami teljes pusztuláshoz és minden illúzió elvesztéséhez vezet.
A Lázadás antiutópia is, amelyet leggyakrabban George Orwell angol író Állatfarm című művével hasonlítanak össze, mivel mindkét regény témája az állatoknak az őket kihasználó emberek elleni lázadása, mindkettő mintája pedig a bolsevik forradalom és a szovjet totalitarizmus. Orwell könyve azonban sokkal később keletkezett. Szerzője a II. világháború idején, 1943-ban fejezte be, és csak 1945-ben jelent meg. Ezért van olyan feltételezés, hogy Orwell ismerhette Reymont regényét, mivel azt – mint D. Molnár István közli – már 1926-ban lefordították németre, 1928-ban pedig hollandra. Mégis vannak jelentős eltérések a két alkotás között. Reymont alakjai nem olyan karikatúrába illőek és eltúlzottak, nem lehet egyértelműen értékelni vagy kijelenteni, kinek van igaza és ki téved. Ez a regény nagyobb intellektuális erőfeszítést igényel az olvasóktól, tekintettel a szimbólumok sokaságára és többértelműségére. Azonkívül a kutya vezette állatok a számukra elérhetetlen – mondjuk ki, bibliai – ígéret földjére igyekeznek, Orwellnél viszont az állatok elűzik a gazdaság tulajdonosát, vezérük pedig disznó, Napóleon.
