Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta, mostanában leginkább az foglalkoztatja, hogy semmiképp se akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és a romániai magyarok között.
Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, és az unokáink is. Éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. Miközben a pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy-egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket
– mondta.
Aki az utóbbi években találkozott vele, a hajdani szigorú igazgató úr helyett kedves, szinte joviális öregurat láthatott. Hogy mi a titok nyitja? „Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás csíkdánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak. Csak renyekedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, rombol is, de mindenekelőtt annak a reményét táplálja, hogy van tovább.”
Borítókép: Albert Ernő (Fotó: Hlavathy Károly)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!