A spanyol filmművészet fenegyereke, Pedro Almodóvar általában nem törődik azzal, hogy mi a trendi a mai művészvilágban, hogy mit kell mondani az alkotásokkal ahhoz, hogy aztán hulljon a díjeső. Legutóbbi filmjében, a Párhuzamos anyákban nemcsak arról lamentál, hogy egy modern nő, ha nem alakítja át gondolkodását, képtelen lesz az anyaságot igazán mélyen megélni, hanem arról is hosszan beszél, hogy a múlt eltörlése a legnagyobb bűnök egyike. Pedro Almodóvar, szembeszállva korunk egyre többet hangoztatott kommunista tanaival, filmjében néma felvonulással tüntet azért, hogy mindenkinek egyértelmű legyen,
csak akkor van jövő, ha foglalkozunk a múlttal.
Nagyon erős kép, ahogyan filmjének főszereplői, többségében középkorú vagy idősebb anyák a spanyol polgárháborúban elhurcolt és meggyilkolt apjuk vagy nagyapjuk fényképét maguk előtt tartva némán, de ellentmondást nem tűrően vonulnak el a tömegsírhoz, amelyet feltárva megkezdődhet az áldozatok újratemetése. A szobrokat eltüntető, tankönyveket betiltani akaró, a múltat átírni vagy temérdek eseményét eltörölni kívánó mai kommunista mozgalmakkal nagyon bátran megy szembe a spanyol filmrendező. Sőt, még az a keserű mondat is elhangzik a filmben, hogy „minden színész baloldali beállítottságú”, így aki érvényesülni akar a művészvilágban, annak igazodnia kell, vagy legalább azt kell hangoztatnia, hogy nem politizál, ahogy a filmben elhangzik: mindenki kedvében kíván járni. Mindezzel nem is kicsi tabut döntöget Almodóvar, nyíltan beszél alkotásában a művészvilágra rátelepedő kommunisták nyomasztó kultúrharcáról.
Pedro Almodóvar nem először foglalkozik filmjében az anyaság kérdéskörével, erre a filmre is nagyon régóta készül, mert mai világunk családellenes világképével szemben Don Quijote szélmalomharcát vívja minden nő, aki anyává válik. Nagyon elgondolkoztató és szomorú Almodóvar interjúban hangoztatott Don Quijote-hasonlata.
A párhuzamos anyákban minden néző számára egyértelművé válik, hogy a modern nő csak akkor válhat harmonikus és gondoskodó anyává, ha félreteszi modernségét, és a hagyományos értékrendet és erkölcsi világképet magáévá téve feladja mélységesen önző, egocentrikus gondolkodását, hogy a saját gyermekét helyezze a középpontba.
A hazánkban is népszerű filmrendező szappanoperákhoz hasonlatos melodrámákat készít, amelyek alkotói tevékenysége révén művészfilmekké válnak. Most egy kórházi gyerekcseréről van szó, amely viszont minden abszurditáson túlmutatva remek alkalmat ad a rendezőnek, hogy a legfontosabb erkölcsi kérdéssel foglalkozzon. Azzal, hogy lehet-e hazugságban élni. Azzal, hogy aki hazudik önmagának vagy környezetének bármiben is, a lehető legnagyobb bűnök egyikét követi el.
Almodóvar minden filmjében, így most is arról beszél, hogy az élet bár bonyolult, de alapvetően szép, hogy soha nem szabad feladni a küzdelmet.
Mindez vizuálisan úgy jelenik meg, hogy pompázatos színkavalkád veszi körbe az anyákat, egy olyan tárgyi világ, amelyben jó élni. Másrészről pedig arról is szól a Párhuzamos anyák, hogy van megváltás, főleg akkor, ha a nő szövetségest lát a férfiban, aki pedig mindent megtesz, hogy boldoggá tegye a nőt. Nagyon szép gondolat ebben a filmben, hogy férfi és nő egymásra találásának kulcsa az, hogy a férfi annak a tömegsírnak a feltárásán dolgozik, amelyben a nő édesapja fekszik. A 72 éves mester a legfiatalabb generációt is helyreteszi a Penélope Cruz által alakított nő mondatai révén, aki kifejti a kórházi szüléskor megismert fiatal lánynak, hogy minden baj oka oda vezethető vissza, hogy a modern ember meg akar feledkezni a múltjáról. Nem is értjük, hogyan kaphatta meg mindezek után (az elmúlt időszak botrányos díjazásainak tükrében) a velencei filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó elismerést.
Borítókép: Jelenet a Párhuzamos anyák című filmből (Fotó: Cinetel)
