Lotz Károly gyönyörűen restaurált freskójának Apollója és az Opera színpadának káprázatosan szép függönye között vándorol a tekintetem. (Csábító kísértést érzek, egy hosszabb gondolatfutamra arról, milyen észleletek szükségesek ahhoz, hogy valamit szépnek lássunk; rövidre fogva csak annyit mondanék, hogy akinek még hozzám hasonlóan soha nem jutott eszébe egy függönyről, hogy káprázatosan szép, tekintse meg az Opera új függönyét.)
Ám a firhang fellibbenése után kezdődik a valódi ámulat: a Mayerling premier-előadásán a térharmónia, a zene, a mozdulatművészet olyan esszenciáját látjuk és halljuk a tökéletességig hevített izzásban, amely nemcsak Ybl remek épületének grandiózusan újjávarázsolt tereihez méltó, hanem a világ bármely színpadán a műfaj hívévé tenné azt is, aki nem érzi sajátjának a balettet.
A millenniumi korszakban a Bánk bánnal nyitó Operaházban pazar ötlet volt az újranyitáskor a Habsburg szerelmi dráma balettfeldolgozását a bemutató előadások sorába rakni.
Sir Kenneth MacMillan – aki azért adta fel a Royal Balett vezetését, hogy minden munkaidejét a Mayerling háromfelvonásos darabjának megalkotására áldozhassa – egyik előfutára volt annak, hogy komoly (társadalom-)lélektani kérdéseket mutasson be a balett eszköztárával. Nem a posztmodern táncszínház sokszor önmagáért való vagy a testkép-újraformálás didaktikus előadásmódjával, hanem a legnagyobb realista művészet és a balett mágiájának mesteri ötvözésével.
Az enigmákat hordozó szerelmi dráma a pesti Opera színpadán Nicholas Georgiadis látványtervező mesteri munkája következtében a cselekmény néma elbeszélésének rendkívüli módját valósítja meg, nem csupán azzal, hogy kivételesen ízléses és erős hatásúak, a történetvezetésbe pedig nagyszerű támaszt nyújtó látképet adnak, hanem hogy mindez egy pillanatra sem nyomja el a balettművészek előadását.
A majd száz éve született skót Kenneth MacMillan maradandó hatású megújítója ennek a sajnos sokszor nem eléggé becsült művészeti ágnak, aki a mozdulatokkal dolgozott, de az emberi pszichét kívánta minden mélységében bemutatni; a Mayerling pedig – a felejthetetlen Rómeó és Júliája ellenére is – talán a legfontosabb darabja.
Épp ezért komoly vállalás volt az Operaháztól a mű kiválasztása, annál is inkább, mert jó néhány éve a L’histoire de Manon-t a szerzőtől bizony kevéssé sikerült produkcióval adoptálták ugyanitt.
Ám ebben az előadásban nem volt olyan pillanat, ami ne lett volna a remeklésig csiszolva: az udvari miliő minden zavara a báli botrányoktól, egyáltalán a valódi érzelmek kimutatásától való idegenkedése oly tökéletes és finom mozdulatkórussal lett ábrázolva, ami felér egy történelemórával.
A több mozgáshagyomány ötvözésével összeálló színpadképek, ahol a virtuóz balettjáték és az udvari táncok éppúgy, mint a pas de deux megindító és páratlan technikai tudással előadott jelenetek úgy sodorják a nézőt a komor végkifejlet felé, s annyi pontos és mindig összhangra lelő inger ér minket, hogy a felvonásközi szünetekben úgy várjuk a folytatást, mint amikor az ember egy letehetetlen regényt olvasva kényszerből szünetet tart. A lövöldözéstől szerelmi mámorig tartó jelenetsorokban nagy volt a kihívás a látvány avagy a játék túlstilizálására, ám sikerült a darabhoz méltó mértéket megtalálni. Mindez pedig kiegészül azzal az élménnyel, hogy Liszt zenéje a fantasztikus akusztikának hála teljesen élővé válik, beépül minden rezdülésébe a darabnak – Medveczky Ádám dirigálása mellett az Opera zenekara elsőrangú élményt nyújt.
„A pompát tudni kell belakni” – írta Thackeray, s ez a megújult Operaháznak a Mayerling-előadásával maradéktalanul sikerült.
Borítókép: Részlet az előadás plakátjából (Fotó: Opera.hu)
