Fegyelmezetlen énekesek, ötlettelen dalcímek

Az MSZMP által uralt pártállam folyamatosan és élénken érdeklődött az általa irányított könnyűzenei intézmények iránt, még akkor is, ha ideológiailag hű és megbízható pártkatonák álltak ezek élén, hiszen őket is ellenőrizni kellett (majdhogynem igaz volt, hogy mindenki ellenőrzött mindenkit). Így volt ez a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattal (MHV) is, amely a hatvanas években ugyancsak szinte évről évre várhatta a szigorú minisztériumi revizorok vizsgálódását, ahogy persze a későbbiekben is. Éppen hatvan éve, 1962-ben hangzott el az a tételmondat a revizorok szájából, hogy a magyar táncdalénekesek fegyelmezetlenek, a szerzőik pedig nemigen tudnak kitalálni ötletes dalcímeket.

Úgy látszik, hogy ez a revizor által sikertelennek beállított állapot meglehetősen nagy fejtörést okozott a hatalom felsőbb berkeiben, mert a jelentés egyes elemei Ilku Pál művelődésügyi miniszterhez is eljutottak. Legfőképp a leülepedés, azaz az eladatlan lemezpéldányok felhalmozódása foglalkoztatta a Művelődésügyi Minisztériumot, 1963. január 28-án legalábbis ebben az ügyben írt a miniszternek a tárca revizori osztályának vezetője, Balázs István. Valószínűleg egyes kislemezek kevésbé fogyhattak, ez lehetett az alapja a kormányzati elégedetlenkedésnek, de mindemellett joggal gyaníthatjuk, hogy egyfajta kultúrpolitikai támadás vagy pozícióharc húzódhatott meg a háttérben emögött, amivel az MHV kialakulófélben lévő tekintélyét igyekeztek csorbítani.

Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Ebből is láthatjuk, hogy az MHV könnyűzenei politikáját befolyásolni igyekezett a pártállami kormányzat, az MSZMP KB tudományos és kulturális osztálya részéről pedig kitűnik az a gondosságnak álcázott odafigyelés, amellyel ráhatást akartak gyakorolni a megjelentetendő lemezek repertoárjára. Fehérvári Jenő MHV-igazgató 1961. októberi jelentéséből egyértelműen kiderül a könnyűzene alsóbbrendűségének hirdetése, olyannyira, hogy a két, cenzurális hatalmat gyakorló testület nevét még véletlenül sem tudta jól leírni:

Könnyűzenei felvételeink kiválogatása komoly gondot jelent. Ebben a műfajban rendkívül nehéz olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelel a kultúrpolitikai szempontoknak. Tánczenei és magyar nóta felvételeink anyagát a Tánczene és Magyar nóta Bizottság (helyesen: Táncdal- és Sanzonbizottság, illetve Magyar Nóta és Műdal Bizottság) által engedélyezett művekből állítjuk össze.

A könnyűzenei dalok szelektálásában a Zeneműkiadó Vállalatra is számított az MHV annyiban, hogy az általuk már kottán kiadott darabokról igyekeztek felvételeket készíteni, sőt az MHV éves felvételi terveit ebben az időben a Zeneműkiadó Vállalat megkapta és előzetesen véleményezte (hogy mennyit változott a világ a Kádár-rendszeren belül is a későbbiekben, arról csak annyit, hogy ez a fajta alárendelődés a Zeneműkiadóval szemben az Erdős Péter „botfülű popcézár” nevével fémjelzett időszakban már nemigen fordulhatott elő, legfeljebb formalitásként élt tovább). Fehérvári Jenő a fanyalgás ellenére mégis elismerte, hogy a vállalat fenntartásának anyagi alapja a tánczenei művek forgalmazása volt, és bár fenntartásait megfogalmazta velük szemben, azt azért elismerte, hogy felvételeik színvonala sok tekintetben emelkedő tendenciát mutatott. Ugyanakkor nehezményezte, hogy a hivatalos kultúrpolitikával ellentétben a Keravill vállalat a könnyűzenei lemezek eladását helyezte előtérbe kereskedelmi politikájában, mert ezeket könnyebb volt eladni. Így végső soron lelepleződött az az álságos hozzáállás, miszerint a hatalom nagy kegyesen megengedte a könnyűzenei művek terjesztését, hiszen a valóságban éppen ezek a termékek tartották el a „magasművészeteket”. Így a kommunista rendszernek – tetszik, nem tetszik –rájuk kellett fanyalodnia annak érdekében, hogy a pártos, ámde megfelelően népszerűtlen zeneszerzőket a könnyűzenei bevételekből támogathassa. 

Borítókép: A Záray Márta–Vámosi János énekes házaspár (Fotó: Fortepan/Hunyady József)