Az 1962-es pártállami revízió során Tihanyi Miklós revizor számba vette az MHV-nél leginkább foglalkoztatott tánczenei előadókat, így a Záray–Vámosi házaspárt és Németh Lehelt, valamint a zenekarvezető Tabányi Mihályt, illetve a zeneszerző Behár Györgyöt és Körmendi Vilmost. A tényeket erősen eltorzítva megállapította, hogy indokolatlan volt a könnyűzenészekkel ilyen sok felvételt készíteni, mert nem volt rájuk kereslet, ráadásul a stúdióidőből túl sokat használtak a komolyzenészekkel összevetve, mert nem voltak kellőképpen fegyelmezettek, ugyanis sokszor hónapokkal később vették fel velük a számaikat. Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar lakosság kifejezetten rajongott ezekért az előadókért, telt házak előtt léptek fel, kislemezeiket pedig elkapkodták, ennélfogva igenis megérte velük felvételeket készíteni, mert elfogytak ezek a legyártott hanghordozók. A fegyelmezetlenségre is akad magyarázat, nevezetesen az, hogy a táncdalelőadóknak ekkor még – tisztelet a kivételnek – nem volt megfelelő stúdiós rutinjuk, ezért húzódhattak el néha a felvételeik. A revizor hozzátette, hogy olyan táncdalokat is lemezre vettek a szűkös kapacitás ellenére, amelyeket a Szerzői Jogvédő Hivatal adatai alapján se a rádióban, se a szórakozóhelyeken nem játszottak, például a Nem tagadom és a Szalmaláng című dalokat. Erre pedig ellenérvként azt lehet felhozni, hogy a lemezgyárnak időnként kísérleteznie kellett, hogy színesedjen a paletta, és ezt jól is tette. Hiányolta a jelentés az újdonságjegyzéket is, ami alapvető feltétele lett volna az árusításnak – ezt később pótolta az MHV, a levéltári adatok szerint 1968-ban már komplett katalógusrendszerrel ajánlották ki Nyugat-Európába a magyar énekeseket. A táncdalok címeinek ötlettelenségét ugyancsak felrótták (pl. Veréb a fán), ami miatt szerintük nem lehetett sikeres a lemezeladás a könnyűműfajban. Itt viszont meg kell jegyezni, hogy
a populáris zene igen sokszor banális címekkel dolgozik, amelyek épp ebből fakadóan könnyen megjegyezhetők, s ez az egyik útja annak, hogy igazán nagy slágerekké váljanak.
Úgy látszik, hogy ez a revizor által sikertelennek beállított állapot meglehetősen nagy fejtörést okozott a hatalom felsőbb berkeiben, mert a jelentés egyes elemei Ilku Pál művelődésügyi miniszterhez is eljutottak. Legfőképp a leülepedés, azaz az eladatlan lemezpéldányok felhalmozódása foglalkoztatta a Művelődésügyi Minisztériumot, 1963. január 28-án legalábbis ebben az ügyben írt a miniszternek a tárca revizori osztályának vezetője, Balázs István. Valószínűleg egyes kislemezek kevésbé fogyhattak, ez lehetett az alapja a kormányzati elégedetlenkedésnek, de mindemellett joggal gyaníthatjuk, hogy egyfajta kultúrpolitikai támadás vagy pozícióharc húzódhatott meg a háttérben emögött, amivel az MHV kialakulófélben lévő tekintélyét igyekeztek csorbítani.
Ebből is láthatjuk, hogy az MHV könnyűzenei politikáját befolyásolni igyekezett a pártállami kormányzat, az MSZMP KB tudományos és kulturális osztálya részéről pedig kitűnik az a gondosságnak álcázott odafigyelés, amellyel ráhatást akartak gyakorolni a megjelentetendő lemezek repertoárjára. Fehérvári Jenő MHV-igazgató 1961. októberi jelentéséből egyértelműen kiderül a könnyűzene alsóbbrendűségének hirdetése, olyannyira, hogy a két, cenzurális hatalmat gyakorló testület nevét még véletlenül sem tudta jól leírni:
Könnyűzenei felvételeink kiválogatása komoly gondot jelent. Ebben a műfajban rendkívül nehéz olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelel a kultúrpolitikai szempontoknak. Tánczenei és magyar nóta felvételeink anyagát a Tánczene és Magyar nóta Bizottság (helyesen: Táncdal- és Sanzonbizottság, illetve Magyar Nóta és Műdal Bizottság) által engedélyezett művekből állítjuk össze.
A könnyűzenei dalok szelektálásában a Zeneműkiadó Vállalatra is számított az MHV annyiban, hogy az általuk már kottán kiadott darabokról igyekeztek felvételeket készíteni, sőt az MHV éves felvételi terveit ebben az időben a Zeneműkiadó Vállalat megkapta és előzetesen véleményezte (hogy mennyit változott a világ a Kádár-rendszeren belül is a későbbiekben, arról csak annyit, hogy ez a fajta alárendelődés a Zeneműkiadóval szemben az Erdős Péter „botfülű popcézár” nevével fémjelzett időszakban már nemigen fordulhatott elő, legfeljebb formalitásként élt tovább). Fehérvári Jenő a fanyalgás ellenére mégis elismerte, hogy a vállalat fenntartásának anyagi alapja a tánczenei művek forgalmazása volt, és bár fenntartásait megfogalmazta velük szemben, azt azért elismerte, hogy felvételeik színvonala sok tekintetben emelkedő tendenciát mutatott. Ugyanakkor nehezményezte, hogy a hivatalos kultúrpolitikával ellentétben a Keravill vállalat a könnyűzenei lemezek eladását helyezte előtérbe kereskedelmi politikájában, mert ezeket könnyebb volt eladni. Így végső soron lelepleződött az az álságos hozzáállás, miszerint a hatalom nagy kegyesen megengedte a könnyűzenei művek terjesztését, hiszen a valóságban éppen ezek a termékek tartották el a „magasművészeteket”. Így a kommunista rendszernek – tetszik, nem tetszik –rájuk kellett fanyalodnia annak érdekében, hogy a pártos, ámde megfelelően népszerűtlen zeneszerzőket a könnyűzenei bevételekből támogathassa.
Borítókép: A Záray Márta–Vámosi János énekes házaspár (Fotó: Fortepan/Hunyady József)
