Hallvar Witzo filmje bemutatja, hogyan lehet egy életet elvesztegetni a rossz szülői mintákat követve. Bár a film szeretni való és tanulságos, mégis dühítő. A néző még napokkal később is azon gondolkodik, hogy két ember, akik igazán mélyen szeretik egymást, miért csak akkor tudnak összejönni, amikor megöregednek. A film főszereplője Johan, akinek szülei a második világháborúban robbantásokkal kívánták elősegíteni a harcok minél előbbi befejezését. A skandináv fekete humor már a film kezdetén megmutatkozik, mégpedig abban, hogy a szülők nem igazán azt robbantják fel, amit szükséges, és nem igazán akkor, amikor kell. Épp ezért mindenki utálja őket a faluban. Fiuk, Johan is örökli a robbantgatás iránti szenvedélyt, szaktudást és felelőtlenséget. A szülők egy balesetben meghalnak, ám a kisfiút ugyanúgy utálják a faluban továbbra is.
A Mindenki utálja Johant tehát egyrészt arról az emberi gyarlóságról szól, hogy ha utálnak valakit, akkor az nemzedékről nemzedékre öröklődik. Nem kell hogy oka legyen az utálatnak, már azt sem tudják sokszor az új nemzedékek, hogy most miért kell utálni egy családot, de hagyománnyá vált az utálat. És ha valódi ok nélkül utálnak valakit – mert a gyerek, majd kamasz Johan eredendően nem adott okot az utálatra –, az ellenérzések légkörében előbb vagy utóbb tenni fog olyat, ami aztán még visszamenőleg is megindokol mindent. Másként: ha sokszor bántanak valakit, eljön egyszer az idő, hogy megvédi magát. És akkor kő kövön nem marad. Érdekes megoldás, hogy a magával ragadó norvég természeti táj ebben a filmben inkább úgy jelenik meg, mint a közöny szimbóluma. Rideg tájakat látunk, olyanokat, amilyenekben az ember csak magányosan vacoghat.
Tulajdonképpen ennyi is elegendő lenne ahhoz, hogy egy szépen felépített okos művészfilm készüljön, ám Hallvar Witzo nem éri be ennyivel. Johant ugyanis gyerekkorától szereti és a falu ellenében is vállalja egy lány. Az élet évtizedekre távol sodorja egymástól a két fiatalt, ráadásul Johan egyik robbantása miatt komolyan meg is sérül a lány, amelynek nyomát egy életen át kell viselnie, mégse csökken egy fikarcnyit sem az egymás iránti szerelmük. Csakhogy a lány dühös a baleset miatt, a fiú pedig ügyetlen, ezért képtelenek jól kimutatni a érzéseiket. A filmben azt kell megtanulnia Johannak, hogy egy nőért akkor is harcolni kell, ha úgy tűnhet, minden veszendőben van. Mert egy igazi nő nem adja magát könnyen, főleg, ha dühös a férfira. Egy igazi nő nemet mond, mert próbára tesz. Benne van ez minden népmesében, csak a modern ember már nem veszi komolyan az ősi tudást nőről és férfiról.
A Mindenki utálja Johant című filmben azt láthatjuk, hogy Johannak ki kell állnia a három próbát ahhoz, hogy elnyerje szerelmének a kezét. Az első próba arról szól, hogy elég erős-e Johan, van-e kitartása (ezt már kamaszkorában egy tornaórán bizonyítja a lánynak). A második, hogy képes-e a közösség javára fordítani tudását (esetünkben arról van szó, hogy robbanthat Johan, például házak lebontásakor kifejezetten hasznos munka). A harmadik pedig, hogy van-e szíve, tud-e szeretni. A filmben elhangzik egy vicces, de elgondolkodtató mondat: minden női magazinban benne van, hogy egy nőért harcolni kell, hogy egy dühös női nem még nem jelent semmit. Johannak – és minden férfinak – a harmadik próbatétel a legnehezebb. Hogy ne adja fel soha. Egy nőt ugyanis egy életen át kell szeretni. Ha bajban van, ha rossz neki, ha dühös valamire, és ezért elviselhetetlenné válik. Az ércnél is erősebb szerelem mindent legyőz. A modern férfinak is meg kell találnia magában azokat az erőket, amelyek ércnél is erősebbé kovácsolják az asszonya iránti szerelmét. Démonokkal kell ugyanis harcolni, ahhoz pedig túlvilági erő szükséges.
Borítókép: A rideg skandináv táj a főszereplő lelki magányosságának tükre (Fotó: Vertigo Média Kft.)
