Három dolog jut eszünkbe elsőre Vietnámról: pazar természeti tájai, gazdag kultúrája és az ott élők irigylésre méltó életfelfogása. Tuan Le mindhármat érzékletesen ötvözte az A O Show című előadásban, ami azért is volt különleges, mert a maga egyszerűségében és szépségében mesélt a vietnámiakról, a távol-keleti kultúráról és többek között arról, hogy a vidéki élet báját kiszorította a gyorsuló urbanizáció, a csendet felváltotta a zaj. A mozgalmas, hetvenperces előadás metaforikus képek formájában a falusi életforma romantikáját és a nagyvárosi lét mindenféle árnyoldalát jelenítette meg táncosokkal, akrobatákkal, akiknek minden egyes mozdulatában volt valami jelentőségteljes és lüktető.
Az A O Show egy pillanatra sem hagyott minket unatkozni, a művészek fáradhatatlan tánca és a magasban látható mutatványai lenyűgöztek, tényleg remekül összehangolt összművészeti produkciót láttunk, ami a vietnámi kultúrát népszerűsítette, de betekintést nyújtott a vietnámi emberek mindennapjaiba is. Ahogy a képek váltották egymást, a kint és a bent, a lent és a fent is új tartalmat kapott, s ezt a folyamatos mozgást szemlélve az jutott eszünkbe, hogy a művészek hihetetlenül magas szinten használják és adják át ezt az univerzális nyelvet. A kortárs tánc, a cirkuszművészet és a színházművészet autentikus népzenével párosítva egyedi formát öltött.
Ami a látvány- és hangzásvilágot illeti, két dolgot mindenképpen ki kell még emelnünk.
Az egyik, hogy a látványhoz rengeteget hozzátettek a vietnámi kultúra és hétköznapok egyszerű eszközei: a bambuszrudak és a kisebb-nagyobb rattankosarak, amelyeken táncoltak a művészek, ezzel is gazdagították a színpadképet. Az alkotók bátran és kreatívan használták fel a különféle természetes anyagokat. A másik pedig, hogy a zene is bámulatos módon tükrözte a falu és a város kettősségét. Az autentikus népzenészek játéka az előadás fénypontját jelentette, majd éles váltással a modern rapzenéből is ízelítőt kaptunk.
Tuan Le a látványvilág mellett a zenei világot is szépen összecsiszolta, ami így csodálatos hangzássá, egyfajta világzenévé olvadt össze. Arról nem is beszélve, hogy a folyamatosan változó színpadkép és az élő zene együttesen megteremtette az előadás magával ragadó atmoszféráját.
