Három dolog jut eszünkbe elsőre Vietnámról: pazar természeti tájai, gazdag kultúrája és az ott élők irigylésre méltó életfelfogása. Tuan Le mindhármat érzékletesen ötvözte az A O Show című előadásban, ami azért is volt különleges, mert a maga egyszerűségében és szépségében mesélt a vietnámiakról, a távol-keleti kultúráról és többek között arról, hogy a vidéki élet báját kiszorította a gyorsuló urbanizáció, a csendet felváltotta a zaj. A mozgalmas, hetvenperces előadás metaforikus képek formájában a falusi életforma romantikáját és a nagyvárosi lét mindenféle árnyoldalát jelenítette meg táncosokkal, akrobatákkal, akiknek minden egyes mozdulatában volt valami jelentőségteljes és lüktető.
Az A O Show egy pillanatra sem hagyott minket unatkozni, a művészek fáradhatatlan tánca és a magasban látható mutatványai lenyűgöztek, tényleg remekül összehangolt összművészeti produkciót láttunk, ami a vietnámi kultúrát népszerűsítette, de betekintést nyújtott a vietnámi emberek mindennapjaiba is. Ahogy a képek váltották egymást, a kint és a bent, a lent és a fent is új tartalmat kapott, s ezt a folyamatos mozgást szemlélve az jutott eszünkbe, hogy a művészek hihetetlenül magas szinten használják és adják át ezt az univerzális nyelvet. A kortárs tánc, a cirkuszművészet és a színházművészet autentikus népzenével párosítva egyedi formát öltött.
Ami a látvány- és hangzásvilágot illeti, két dolgot mindenképpen ki kell még emelnünk.
Az egyik, hogy a látványhoz rengeteget hozzátettek a vietnámi kultúra és hétköznapok egyszerű eszközei: a bambuszrudak és a kisebb-nagyobb rattankosarak, amelyeken táncoltak a művészek, ezzel is gazdagították a színpadképet. Az alkotók bátran és kreatívan használták fel a különféle természetes anyagokat. A másik pedig, hogy a zene is bámulatos módon tükrözte a falu és a város kettősségét. Az autentikus népzenészek játéka az előadás fénypontját jelentette, majd éles váltással a modern rapzenéből is ízelítőt kaptunk.
Tuan Le a látványvilág mellett a zenei világot is szépen összecsiszolta, ami így csodálatos hangzássá, egyfajta világzenévé olvadt össze. Arról nem is beszélve, hogy a folyamatosan változó színpadkép és az élő zene együttesen megteremtette az előadás magával ragadó atmoszféráját.
Láttunk termőföldeken dolgozó és bambuszrudakon egyensúlyozó munkásokat, néhány négyzetméteres lakásokba zsúfolt családokat, valamint az ázsiai országokra jellemző kaotikus városi közlekedést és építkezést is. Az alkotók különböző erős szimbólumokkal dolgoztak. Emellett e mozgalmas tér kontrasztját az egészen finoman megvilágított tárgyak és a színpadképpel együtt változó holdállás adta.
De mitől működött mindez megbonthatatlan egységként a színpadon? Talán attól, hogy a művészi koncepció nem akart több lenni, mint ami lehetett. Nem akart ránk erőltetni egy túlidealizált Vietnám-képet. Ehelyett arra fókuszált, hogy hol egyszerű, hogy különleges eszközökkel meséljen a vietnámi emberek mindennapjairól. Persze e színes, cirkuszi, mozgásszínházi előadás főként a látványvilágában tudott sokat adni a nézőknek, ugyanakkor képes volt arra, hogy kizökkentsen a jelenből és elrepítsen e távoli kultúrába, amelyben nagyon jó volt elmerülni.
