– Van itthon saját orgonája? Ezen szokott gyakorolni?
– Ez egy mesterséges hangot adó elektronikus hangszer, ami nem igazán orgona, bár annak hívják. Lakásban praktikus; nem csak gyakorolni, tanítani is szoktam vele.
– Ezt is ön tervezte?
– Nem, ez gyári darab, zeneiskolákban is hasznos. Néha sajnos már hangversenytermekbe is be-be kúszik, templomokba még inkább, mert olcsóbb és egyszerűbb a karbantartása. De nincs olyan hangja, mint az igazi orgonának.
– Szentendrén három felekezetnek három orgonát tervezett, mindenfajta honoráriumról lemondva. Honnan tudta, hogyan kell hozzálátni a feladathoz?
– Egész életemben orgonával foglalkoztam. Nemcsak az orgonajátékkal, hanem az orgonaépítészettel és a hangszer kétezer éves történetével is. Ennek eredménye többek között Az orgona képes krónikája című, 2008-ban megjelent könyvem is. Az orgonaépíttető általában egy hangversenyterem vagy egyházközség. Felkértek, hogy Szentendrén a ferences gimnáziumba, a református gimnáziumba és az evangélikus templomba – a rendelkezésre álló terek adottságaihoz igazodva – tervezzek egy-egy hangszert.
– Hogyan esett a választása a hangszerek királynőjére?
– Zeneszerető család voltunk és vagyunk. Az öt testvér közül én vagyok a legfiatalabb. Valamennyien tanultunk zongorázni. A két bátyám sok koncertre járt, s időnként engem is elvittek operába, hangversenyre. Nekem két zenei anyanyelvem van: az egyik a magyar népdal, a másik az evangélikus, lutheránus korál, a gyülekezeti ének. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végeztem orgona szakon, majd 1971-től Helsinkiben a Sibelius Akadémián egy évig ösztöndíjasként tanultam. Nem én választottam az orgonát, ő választott engem.
– Mivel kezdett el foglalkozni, miután befejezte a tanulmányait?
– Bekerültem a Magyar Zeneműkiadó szerkesztőségébe, ahol megbízást kaptam Bach összes orgonaművének közreadására. A világ különböző gyűjteményeiben található kéziratokról másolatokat vagy mikrofilmet küldtek. Átvizsgáltam Bach összes orgonaművét, valamennyi fennmaradt kéziratot, a kortárs másolatokat. 1972-től tizenöt év alatt tizenegy kötetet jelentettem meg. Életem legnagyobb ajándéka, hogy a munka kapcsán háromszor lehetőségem volt eredeti kéziratot kézbe venni, Berlinben, Párizsban és Lipcsében, ahol ezeket őrzik. Ha a munkámnak van jutalma, akkor nekem ez volt az. Berlinben kaptam egy mikrofilmet, és azt nézegethettem három hétig. Az utolsó nap anélkül, hogy kértem volna, letették az asztalomra magát a kéziratot. Először nem is mertem hozzányúlni. Nagyon megható volt, hogy a mester műveit lapozhattam. Néhány oldal aljára saját kezűleg írta oda: „Lapozz gyorsan.” Valószínűleg egy tanítványa állhatott mellette, őt utasította. 1993-tól 13 kötetben Bach csembalóműveit is közreadtam a Könemann Music Budapest kiadóval, ahol főszerkesztő voltam.