időjárás 30°C Kornél, Soma 2022. július 3.
logo
A hangszerek királynője és Zászkaliczky Tamás tanár, zenekutató

Egyenes vonal Bachig

Ozsda Erika
2022.05.26. 07:08
Egyenes vonal Bachig

Három nyomvonalon halad Zászkaliczky Tamás élete: orgonaművész, zenekutató és tanár. Mindig ugyanazzal foglalkozik, csak más oldalról közelíti meg. Az Editio Musica Budapest zeneműkiadó munkatársaként 1972-től tizenegy kötetben közreadta J. S. Bach összes orgonaművét. Huszonnyolc évig tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékén. 1992-ben egyik alapító tagja és első elnöke volt a Magyar Bach Társaságnak. A művész – aki négy évvel ezelőtt Szentendre díszpolgára lett – otthonában fogadott minket.

– Van itthon saját orgonája? Ezen szokott gyakorolni?
– Ez egy mesterséges hangot adó elektronikus hangszer, ami nem igazán orgona, bár annak hívják. Lakásban praktikus; nem csak gyakorolni, tanítani is szoktam vele.

– Ezt is ön tervezte?
– Nem, ez gyári darab, zeneiskolákban is hasznos. Néha sajnos már hangversenytermekbe is be-be kúszik, templomokba még inkább, mert olcsóbb és egyszerűbb a karbantartása. De nincs olyan hangja, mint az igazi orgonának.

– Szentendrén három felekezetnek három orgonát tervezett, mindenfajta honoráriumról lemondva. Honnan tudta, hogyan kell hozzálátni a feladathoz?
– Egész életemben orgonával foglalkoztam. Nemcsak az orgonajátékkal, hanem az orgonaépítészettel és a hangszer kétezer éves történetével is. Ennek eredménye többek között Az orgona képes krónikája című, 2008-ban megjelent könyvem is. Az orgonaépíttető általában egy hangversenyterem vagy egyházközség. Felkértek, hogy Szentendrén a ferences gimnáziumba, a református gimnáziumba és az evangélikus templomba – a rendelkezésre álló terek adottságaihoz igazodva – tervezzek egy-egy hangszert.

– Hogyan esett a választása a hangszerek királynőjére?
– Zeneszerető család voltunk és vagyunk. Az öt testvér közül én vagyok a legfiatalabb. Valamennyien tanultunk zongorázni. A két bátyám sok koncertre járt, s időnként engem is elvittek operába, hangversenyre. Nekem két zenei anyanyelvem van: az egyik a magyar népdal, a másik az evangélikus, lutheránus korál, a gyülekezeti ének. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végeztem orgona szakon, majd 1971-től Helsinkiben a Sibelius Akadémián egy évig ösztöndíjasként tanultam. Nem én választottam az orgonát, ő választott engem.

– Mivel kezdett el foglalkozni, miután befejezte a tanulmányait?
– Bekerültem a Magyar Zeneműkiadó szerkesztőségébe, ahol megbízást kaptam Bach összes orgonaművének közreadására. A világ különböző gyűjteményeiben található kéziratokról másolatokat vagy mikrofilmet küldtek. Átvizsgáltam Bach összes orgonaművét, valamennyi fennmaradt kéziratot, a kortárs másolatokat. 1972-től tizenöt év alatt tizenegy kötetet jelentettem meg. Életem legnagyobb ajándéka, hogy a munka kapcsán háromszor lehetőségem volt eredeti kéziratot kézbe venni, Berlinben, Párizsban és Lipcsében, ahol ezeket őrzik. Ha a munkámnak van jutalma, akkor nekem ez volt az. Berlinben kaptam egy mikrofilmet, és azt nézegethettem három hétig. Az utolsó nap anélkül, hogy kértem volna, letették az asztalomra magát a kéziratot. Először nem is mertem hozzányúlni. Nagyon megható volt, hogy a mester műveit lapozhattam. Néhány oldal aljára saját kezűleg írta oda: „Lapozz gyorsan.” Valószínűleg egy tanítványa állhatott mellette, őt utasította. 1993-tól 13 kötetben Bach csembalóműveit is közreadtam a Könemann Music Budapest kiadóval, ahol főszerkesztő voltam.

Akkor jól ismeri Bachot, a műveit, a stílusát.
– Sokat tudok, de nem eleget. Bach a szó legszorosabb értelmében istenáldotta ember volt. Rejtett üzeneteket kódolt a zenéjében a hitvallásáról, de ezeket a motívumokat nem is mindig a hallgatóknak szánta.

– A kutatások közben orgonaművészként is fellépett?
– Hogyne, sőt tanítottam is – szinte egész életemben. Minden év júniusában a Deák téri evangélikus templomban tartják a Budapesti Bach-hetet, ahol egyszer előadhattam A fúga művészetét, amely Bach nagyszabású ciklusa. Volt egy esztendő, amikor kutatás közben ezzel a 18 tételből álló ciklussal mint kottával foglalkoztam, és közben állandóan gyakoroltam, mert egy év kellett ahhoz, hogy fel tudjak készülni a koncertre.

– A váci zeneiskolában és a szent­endrei Vujicsics Tihamér Zeneiskolában is alapított orgona tanszakot. Az elsőben több mint tíz, a másodikban közel húsz éven át tanított. 1990-ben a Zeneakadémia tanára lett.
– Nagyon szerettem tanítani. Rengeteget tanultam közben. De legyünk őszinték: művészetet nem lehet tanítani. Az igazi művészet vagy benne van valakiben, vagy nincs. Mesterséget lehet tanítani, azt kell is, mert a gyakorlati része alól senki nem húzhatja ki magát. Ami a legfontosabb: rá kell ébreszteni a növendékeket, hogy szent dologgal foglalkoznak. A Zeneakadémián Ferenczy György volt a zongoratanárom. Az ő tanára Thomán István volt, Liszt Ferenc egyik utolsó növendéke. Thomán Bartók Bélának, Dohnányi Ernőnek és Ferenczy Györgynek is a tanára volt. Így „Liszt dédunokája vagyok”, és ha tovább haladok visszafelé, el tudok Bachig menni. Persze nem akarom magamat hozzájuk hasonlítani. Isten őrizz! De benne vagyok a sorban. A növendéknek is azt kell megtanítani, hogy te egy láncszem vagy, és a lánc nem szakadhat meg.

– Katedrálisokban, kis templomokban, rangos koncerttermekben lépett fel. Merre járt a világban?
– Londonban, Genfben, Stockholmban, a Baltikumban, Párizsban a Notre-Dame-ban koncerteztem, játszottam Novoszibirszkben és Szentpéterváron is. Ami a legjobban izgatott, hogy rengeteg orgonát kipróbálhattam, régi-régi hangszerek mellé ülhettem. Dániá­ban a királyi kápolnában egy 1608-ban készült orgonán – amelyen azóta egy szöget sem kellett kicserélni – háromszor koncerteztem. S közben az ember arra gondol, hogy ki mindenki muzsikálhatott rajta négyszáz év alatt…

– A láncszemek.
– Pontosan. Fiatal éveimben sok kortársam maradt külföldön. Finnországban nekem is megfordult a fejemben, de a kérdés soha nem jutott el a mérlegelés szintjéig. Nem tudnék olyan világban élni, ahol magyarul gondolkodom, de más nyelven kell kifejeznem magam, ahol mások az ünnepek, ahol nem nevetnek a vicceinken. Ha a Teremtő úgy gondolta, hogy engem lerak a Kárpát-medencében, ráadásul a XX. század közepén, akkor nekem itt van dolgom.

Borítókép: Zászkaliczky Tamás orgonaművész (Fotó: Bach Máté)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.