Charles Mingus a jazz-zene megkerülhetetlen alakja, aki nem csupán kiváló nagybőgős és zongorista volt, de komponistaként és zenekarvezetőként is múlhatatlan érdemeket szerzett. Mindemellett polgárjogi harcosként is ismeretes volt, akinek művészete az 1950-es, 1960-as évek Amerikájában teljesedett ki. Tehetsége és a társadalmi problémák iránti érzékenysége mellett művészi allűrjeiről és fékezhetetlen természetéről is híres volt. 1964-es európai turnéja kapcsán például „Tört-zúzott a hotelekben, provokálta az újságírókat, terrorizálta zenésztársait is” – írja róla egy helyütt Márton Attila.
Mingus zenéjében a gyermekkorában magába szívott gospel, a blues, a bebop és a komolyzene hatása egyaránt érezhető; Bach, Bartók, Beethoven, Debussy, Ravel ugyanúgy hatott rá, mint Duke Ellington, John Coltrane vagy épp Charlie Parker. Sokoldalú művész volt, akinek kompozíciós tevékenységén túl az egyik legnagyobb érdeme a feledésbe merült New Orleans-i játékforma, a kollektív improvizáció újbóli beemelése a jazzbe.
Magyarországon csupán egy ízben adott koncertet, négy évvel halála előtt, 1975 októberében az Erkelben. Az utóbbi években azonban számos alkalommal elevenítették fel műveit. Ajtai Péter Mingus-szerzeményeket előadó formációja régóta aktív, idén is több koncertet jegyzett, nemrég pedig a Modern Art Orchestra (MAO) idézte meg a ma is aktuális klasszikust, amikor is a Legendás Albumok koncertsorozat legújabb részeként Charles Mingus Mingus Ah Um című 1959-es lemezét adták elő a BMC – Opus Jazz Clubban. A tizenkilenc fős zenekarból ezúttal hét zenész játszott a színpadon. Mingus említett albuma az eredeti számsorrend mentén haladva volt hallható, törekedve a kompozíciók hiteles bemutatására. A koncertet ezúttal is komoly felkészülés előzte meg, amelynek során kiderült, hogy a lemeznek két verziója is napvilágot látott, ezúttal a hosszabb, közel egyórás játékidejű albumot hallhattuk két részben.
Habár maga Mingus elsősorban nagybőgős volt, a Mingus Ah Um anyagán a fúvos szekció viszi a prímet és a ritmusszekció jelenléte sem elhanyagolható, de miután a MAO kellő szabadsággal nyúlt az anyaghoz – mivel ezúttal sem kívánta egy az egyben visszaadni a lemezen hallható rögtönzéseket –, Csízi László bámulatos dobjátékának köszönhetően a dob jelentősége tovább nőtt. A bebopra jellemző lüktető ritmusok és az 50-es évek amerikai filmzenéit idéző, olykor játékos, máskor melankolikus dallamok energikus szaxofon-, bőgő- és dobszólókkal váltak teljessé. A Bacsó Kristóf (szaxofon), Ávéd János (szaxofon), Cserta Balázs (szaxofon) és Korb Attila (harsona) alkotta fúvós szekció, valamint Cseke Gábor (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő) és a már említett Csízi László (dob) imponáló profizmusa hanyag eleganciával párosult. Élvezettel adták oda magukat a zenének, és kellő szabadsággal interpretálták Mingus klasszikusait, amit a közönség kitörő lelkesedéssel fogadott. Habár Charles Mingus április 22-én lett volna százéves, művein az idő múlása mit sem érződik, páratlan zenei öröksége ma is friss és élettel teli.
Borítókép: Charles Mingus (Forrás: Wikipédia)
