Az öt legjobb Clint Eastwood-film – A Jó, a Rossz és a Csúf

Sergio Leone örök klasszikusa kiállta az idők próbáját.

Forrás: Port.hu

Elérkeztünk a Clint Eastwood filmjeit bemutató toplistánk első helyezettjéhez. Ez a film pedig nem más, mint Sergio Leone 1966-os örökérvényű alkotása, A Jó, a Rossz és a Csúf (Il Buono, il brutto, il cattivo).

Nehéz erről a filmről elfogultság nélkül írnom, hiszen az egyik kedvenc filmem. Már gyerekkoromban kedvencemmé vált, hiszen az egyik első moziélményem volt ez a zseniális western. Magyarországon egyébként csak 1979-ben mutatták be, úgy látszik, a kor cenzorainak nem tetszett a film, bár az is lehet, hogy anyagi vagy egyéb okai voltak a késői bemutatónak, mindenesetre tizenhárom évet kellett rá várni.

1. A jó, a rossz és a csúf (1966)

A film a klasszikus Dollár-trilógia befejező darabja, amely az Egy maréknyi dollárért (1964) és a Pár dollárral többért (1965) című Sergio Leone-filmeket követte. Bár igazán csak Eastwood karaktere, ami megegyezik a részekben, mégis összetartoznak. Megteremtették az úgynevezett spagettiwestern műfajt, ami az olasz westernfilmeket jelöli. Annak ellenére, hogy eredetileg az amerikaiak által adott gúnynév volt a spagettiwestern kifejezés, mára a popkultúra szerves részévé, meghatározó hivatkozási pontjává vált. A maratoni hosszúságú film története nem túl bonyolult. Három kalandor egy arannyal teli sír felkutatására indul. A csavar a kalandokkal és megpróbáltatásokkal teli történetben az, hogy ketten közülük egymásra vannak utalva, hiszen a Jó, avagy a Szőke (Clint Eastwood) a sír pontos helyét tudja, a csúf, avagy Tuco (Eli Wallach) pedig a temető helyét, ahol az a bizonyos arannyal teli sír található. Mindezek mellett természetesen szintén a kincsre fáj a foga a Rossznak (Lee van Cleef) is. Elindul a hajsza az aranyért, ami végül egy mindent eldöntő párbajban csúcsosodik ki. Leone filmje 1966-os, mégis olyan friss, modern eszköztárat használ, hogy a Jó, a Rossz és a Csúf mind a mai napig megállja a helyét a mai, modern számítógép trükkökkel felturbózott, bár meglehetősen felületes és személytelen mozifilmek között is. 

A Jó, a Rossz és a Csúf – Fotó: Picasa / https://spirossoutsos.com/

A filmet Leone másik hatalmas klasszikusa, a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) mellett nemcsak a western műfaj legnagyobbjának tartják, de az egyetemes filmtörténetben is jelentős alkotásnak számít. A finom rendezői megoldások, az úttörőnek számító operatőri munka és a parádés színészi játék az, ami Ennio Morricone halhatatlan zenéjével kiegészülve nagyon magas polcra helyezi ezt az Eastwood filmet. Leone erre a filmre Pier Paolo Pasolini állandó operatőrét, Tonino Delli Collit kérte fel, aki nagyszerű munkát végzett, elég csak a filmet lezáró párbajjelenetre gondolnunk, ahol a mester a szereplőkről készített drámai szuperközeliket forgó nagytotálokkal váltogatja, ami maradandó vizuális élményt nyújt a nézőknek. 

A szereplőkkel kapcsolatban azt el kell ismerni, hogy a Csúf szerepében Eli Wallach gyakorlatilag felülmúlja mind Eastwoodot, mind pedig az egyébként szintén remekül játszó Lee van Cleefet is a vásznon. Telitalálat volt az ő kiválasztása erre a szerepre. Clint hozza a szokásos hűvös, sármőr figurát, Lee van Cleef pedig a ravasz, gonosz szerepében alkot maradandót. Nem véletlen, hogy napjaink egyik legjobb rendezője Quentin Tarantino számos filmjében utal vissza a spagettiwestern műfajra és azon belül is A jó, a Rossz és a Csúfra, amelyet a filmtörténet legnagyobb teljesítményének tart. A film rendkívül jól használja a dráma, a szatíra és a fekete humor különféle eszközeit. Például markánsan háborúellenes, hiszen a háborús sérülteket nagyon realisztikusan mutatja be, illetve a háborút magát egy teljesen felesleges, szükségtelen vérontásnak ábrázolja.

A legendás római Cinecittà stúdióban forgatták a filmet, de a jelenetek nagy részét spanyol helyszíneken, főként a Tabernas-sivatagban vették fel. A Jó, a Rossz és a Csúf halhatatlanságát az is bizonyítja, hogy a Metallica heavy metal együttes koncertjeit rendszeresen a film kulcsjelenetének aláfestő zenéje, Morricone The Ecstasy of Gold című műve vezeti fel. A film 177 perces, de többszöri megnézés után sem merül fel, hogy akár egy kockát is ki kellene vágni belőle, úgy kerek egész, ahogy elkészült. Még 1979-ben a Filmvilágban írt Iván Gábor egy meglehetősen negatív kritikát a filmről, de a végén ő is kénytelen volt leírni, hogy „ (…) Az már a western csodája, hogy mégis türelmetlenül várom a következőt." 

Ez pedig nagyon jól mutatja azt, hogy milyen ennek a filmnek a hatása a nézőkre. Igazi klasszikus, aminek megnézését  kiemelten ajánlom a fiatal olvasóinknak, mert ez az alkotás alapmű, egy igazodási pont, megismerése nélkül nem kaphatunk teljes képet a mai mozifilmekről. Toplistánkon a végső győzelme megkérdőjelezhetetlen.

Idővonal: A Jó, a Rossz és a Csúf című filmet 1966-ban mutatták be, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága (MSZMP PB) elfogadta a szovjet javaslatot, mely szerint rossz egészségi állapota miatt – a krasznodari száműzetésben lévő – Rákosi Mátyás Arzamasz városába költözzön, a romániai népszámlálás nyilvánosságra hozott, de nyilvánvalóan meghamisított adatai szerint az erdélyi magyar lakosságnál szinte a nullával egyenlő a népszaporulat, megtartották az MSZMP IX. kongresszusát , amelyen elfogadták az „új gazdasági mechanizmus” irányelveit, és eldöntötték 1968. január 1-jétől való bevezetését, ötmillió angolnaivadék érkezett az Egyesült Királyságból, és ezzel kezdetét vette az angolna újabb telepítési programja (Balaton, Velencei-tó, Fertő tó, Körösök és a Tisza holtága), Svájcban a bázeli városi kantonban engedélyezték a nők választójogát és megkezdte működését az első budapesti „házgyár”.

A Jó, a Rossz és a Csúf című filmmel befejeződött a Filmkép sorozatunk Clint Eastwood filmjeit bemutató blokkja. A jövő héten folytatjuk filmtörténeti barangolásunkat, de már egy újabb nagyszerű színész filmjeinek a bemutatásával.

Borítókép: A Jó, azaz Szőke (Clint Eastwood), szájában az elmaradhatatlan szivarral, éppen felméri a lehetőségeit. (Forrás: Port.hu)