Ami régi, az a szép. Nem kell mást tenni, csak felfelé tekinteni, visszatérni a régi szakrális világhoz, ahol az istenség, az őstény tiszteletében élt mindenki.József Attila az éjjel itt járó Ősapáról ír, akinek szemében őserő tüzel, s miközben besötétedik, Heinczinger Mika a Sajba élén olyan őserővel énekli a sorokat, hogy beleremeg a tér.
Az élő elektronikus és akusztikus hangzásvilág mágikus elegye szólal meg, amelybe népi motívumok ágyazódnak. Ez a muzsika révülés a javából, amely világfát emel, megidéz táltost, kerecsent, elűz szipirtyót. Még a sajbázás népszokása is megelevenedik a zenekar előtt egy tűzzsonglőr jóvoltából. Annak idején Kismaroson és az ország néhány más helyén a sváb fiúk böjti időszakban, péntekenként egy hordódongából vágott, négy sarkán kifúrt lapot parázson izzítottak, majd botra tűzték, megpörgették, és kedvesük nevét kiáltva deszkának ütötték, mely így magasra repült az esti mise utáni éjszakai égre.
A tűzgyújtás sem maradhat el, a hirtelen beállt csöndben csak az égő fa ropogása neszez, a magasra csapó lángok fénykört rajzolnak, felfedve a köré telepedő emberek arcát. Később egy tilinkón játszott dallam csatlakozik a tücskök ciripeléséhez, a lángnyelvek közé pedig illatos füvek vegyülnek, mint a régi korokban, mikor tudták, hogy az illat rendez, a zsálya tisztít, a tűz pedig old. Majd odavetett fadarabok formájában elkezdenek a tűzbe hullani a meghaladni kívánt problémák, bajok, vagy éppen a vágyott, remélt lehetőségek. Az én gondolataimban pedig Tolcsvay Béla éneke visszhangzik:
