Jómagam nagyjából egy tucatnyi koncertjükön voltam, ennek felét Magyarországon élvezhettem, először 1993-ban, de nem ekkor jártak nálunk először, hanem 1986-ban, és az MTK-pályán is fergeteges show-t csináltak az elmondások szerint. Persze azóta sok minden változott, a csíkos nadrág és a jellegzetes Scorpions-piramis már a múlté, és a közönség sem teljesen olyan, mint harminc évvel ezelőtt.
Akkoriban az első sorokban kis túlzással szabályos közelharc folyt, méghozzá színtiszta jókedvből, ma már a koncertlátogatók közül rengetegen kamerázzák nyugodtan állva telefonnal a színpadot, gyakorta egész előadás alatt.
Egy öreg rocker hívta fel a figyelmemet épp a legutóbbi, 2019-es koncertjükön, hogy manapság teljesen más már a hangerő és a hangszín, évtizedekkel korábban, ha megszólalt a dob, szinte kiesett az ember szíve, gyomra a helyéről. Meglehet, nem is baj, hogy szelídültek ezek a dolgok, hiszen például meglepően sok kisgyerek is ott volt a koncerten, hogy 30-40 éves dalokat hallgasson élőben.
A Scorpions koncertrepertoárjának 70 százaléka évek óta ugyanaz. Ami mindig változik, hogy az éppen aktuális legújabb albumukról kezdik a leglendületesebb nótával, ami ezúttal a Gas in The Tank volt, ami egy igazi tempós, riffes Scorpions-dal.
Korábban ez rendszerint úgy működött, hogy a friss dalokat ott élőben hallhatták először a rajongók, ma pedig már a videómegosztóknak köszönhetően már majdnem ugyanúgy ismeri és énekli a többség, mint a klasszikus slágereket. Azért persze, hogy azok szólnak a legjobban, ezekért jönnek és ezeket éneklik a legtöbben.
Most is megkaptuk, amit akartunk, Make It Real, The Zoo, Blackout, Big City Nights, Bad Boys Running Wild, ezen számok nélkül gyakorlatilag nem létezik Scorpions-koncert.
Mint ahogy a klasszikus balladák nélkül sem, bár rengeteg csodaszép dalt ki kell rostálniuk ilyenkor. Ezúttal a Still Loving You és a két 1991-es klasszikus: a Send Me An Angel és természetesen a Wind Of Change maradt. Ez utóbbi dalról előzetesen külön is cikkeztek, miután az ukrajnai háború miatt megváltoztatták a szövegét. Aki ismeri a szám keletkezésének körülményeit, vagy csak meghallgatja a szövegét, az érti, miért lett lecserélve az „I follow the Moskva down to Gorky Park” sor arra, hogy „Now listen to my heart, it says Ukraine”. Érti, még akkor is, ha vannak, akik nem fogadják el, nem értenek vele egyet, cancel culture hatásnak vélik. A zenekarvezető Rudolf Schenkernek egyébiránt orosz barátnője van, talán nem véletlen, hogy az új szöveg kapcsán rendre a szerző, Klaus Meine, néhol a szólógitáros Matthias Jabs nyilatkozott.
Persze egy rocknóta mindenkinek mást jelent. Nekem például az egyik első simulós lassúmat a lánnyal, aki tetszett nekem, és amikor a jól ismert szöveg helyett az új verziót hallottam élőben, akkor kizökkentett a régi emlékek révületéből.
És mindannyian tudjuk, hogy a cancel culture sajnos nagyon is létezik, de itt ez esetben nem erről van szó.
A dal zenéjét és szövegét az énekes Klaus Meine írta, márpedig ha egy zenekarnak joga van áthangszerelni, új szólóval játszani, akusztikus verzióval bemutatni egy számot, akkor a szerzőnek joga van átírnia a szövegét is, akkor is, ha így nem a megszokottat kapjuk.
Ám a helyszínen hallva mindez nem akkora dolog, a legtöbben ugyanúgy énekelték a kivetítőn látható új szöveget, s nem hiszem, hogy ez bármit is levonna a szerzemény „sportértékéből”. Csak én zökkentem ki a harmincéves lassúzás emlékeiből.
Amihez a Scorpions mindig is mesterien értett az élő előadásokon, az a számok sorrendjének ritmikája. Tudják, milyen tempóval kell kezdeni, folytatni, megtörni a „zúzdát” egy lassabb tempójú számmal, s mikor elővenni a lírai balladát. Minél idősebb tagokról van szó egy zenekarnál, annál többször hagynak időt arra, hogy amíg egyikük szólózik a hangszerén, a többiek pihenhessenek, átöltözhessenek. A Scorpions esetében minden esetben Matthias Jabs adja elő Delicate Dance című instrumentális művét, míg a dobos, Mikkey Dee is kap egy jó kis dobszólóra lehetőséget. Így volt ez most is, Jabs esetében némiképp furcsa, hogy ragaszkodik évek óta ehhez a szerzeményhez, bőven tud ő ennél sokkal virtuózabb is lenni. Persze az egyéni villogások után annál nagyobbat szól, ha Rudolf Schenker belevág füstölgő gitárjával rohanva a Blackout erőteljes riffjébe.
Apropó, Rudi Schenker. Ő és a másik frontember, Klaus Meine 74 évesek. Utóbbi kimondottan jól tartja magát, ám Schenker egy genetikai csodának tűnik, energiájára, lendületére, izomzatára egy fele annyi idős férfiember is büszke lenne.
Zenélni pedig nemcsak tudnak, szemmel láthatólag szeretnek is mind az öten. Az pedig csak adalék, hogy ismerve az életművüket, még mintegy tíz ugyanilyen intenzitású koncertváltozatot is le tudnának nyomni úgy, hogy mindegyik alkalommal teljesen kicserélődnének a számok.
Lehet, hogy a szélesebb közönség számára a Wind of Change a legismertebb lassú számuk, a rajongóknak az 1984-es Still Loving You a kedvenc ballada, amely már a „kötelező” visszatapsolás után hangzott el. Az természetesen érthető, hogy a hatperces, klasszikus rockballadát rövidítve adják elő, de számomra a koncert egyetlen csalódása volt, hogy a végső csapás, a fő kedvenc Rock You Like A Hurricane-ből is húztak egy picit, a szóló után kiállás a jellegzetes, „rávezető” dobpergéssel nem fért bele valamiért.
Persze lehet, hogy nagyjából tízezer ember közül ez csak nekem tűnt fel, és nekem is csak azért, mert különösen tetszik. Kötve hiszem, hogy volt olyan, aki elégedetlenül távozott.
Lassan egy évtizede már, hogy nagyszüleim vaskos könyv- és újsághagyatékát lapozgatva tárult a szemem elé egy rövid cikk 1989-ből, a már akkor nagy öregeknek titulált Scorpionsról, amelyben azt kérdezték tőlük, milyen érzés ezredszerre is eljátszani a Rock You Like A Hurricane-t. A válaszra már nem emlékszem, de a jelek szerint azóta sem unják, kicsit sem. És már most le vannak kötve koncertjeik 2023 nyarára is.
Borítókép: Rudolf Schenker, a Scorpions alapítója az együttes 2022. május 30-i budapesti koncertjén a Papp László Sportarénában. (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
