Rendet kellene végre tenni! + podcast

Úgy látszik, családi vonás az ijesztgetés. Jó példa erre Stephen Kingnek, a horror koronázatlan királyának fia, akinek szintén vérében van a félelem, ő is, akárcsak apja, szörnyűségek kitalálásával keresi a mindennapi betevőt. Joe Hill álnéven írta a Fekete telefon című film forgatókönyvét, amelyet Scott Derrickson tisztességgel meg is rendezett. + podcast

Forrás: UIP/Duna Film

Általában ugyanazért néznek az emberek horrorfilmet, amiért vidámparkba is szeretnek járni. Felmegy az adrenalin, jól jön az unalmas hétköznapokban némi izgalom, a monoton életből egy-egy rettenetes horrorfilm aztán biztosan kizökkent. A horrorfilmek többsége életre kelő halottakkal egyáltalán nem valóságos, miközben az ember retteg, tudja jól, hogy nincs ilyen, mese az egész, a fantázia tákolmánya, még ha oly valóságosnak is tűnik. Arról már nem is beszélve, hogy a filmek végén – az esetek döntő többségében – visszaáll a régi rend, mehet tovább az élet.
Scott Derrickson filmrendező nem ilyen alkotásokkal lepi meg a közönséget. Nála nemcsak ijesztgetésről van szó, hanem az emberi természetről is, de leginkább az elme megbetegedésének látleletéről. Derrickson temérdek filmjében mutatja be, hogyan reagál az ember, ha szélsőséges helyzetekbe kerül, milyen energiák szabadulnak fel, ha valaki az életéért küzd. De a filmrendező általában arról is szól alkotásaiban, hogy a világunkban nemcsak pozitív, de negatív energiák is vannak, amelyeket jó, ha elkerül az ember.

A Fekete telefon a horrorfilmek legsötétebb bugyraiba vezeti a nézőt, mert nagyon megrázó még a tudata is, ha arról van szó, hogy egy felnőtt gyerekeket bánt. Szerencsére ebben a filmben nem mutatnak gyilkosságokat, éppen elegendő a sokkoláshoz, hogy megjelennek a meggyilkolt gyerekek szellemei. És itt jön a történetben a csavar. Joe Hill a novellájában megfordítja a sokszor látott és már kissé unalmas sémákat. Nem azt látjuk, hogy tombol a gonosz, míg isteni segítséggel le nem győzik, hanem azt, hogy épp tombolni készül, de már előtte megtörténik az isteni beavatkozás. A filmben megidézett halottak az elrabolt és pincébe bezárt kisfiú segítségére sietnek.

Scott Derrickson filmrendező metaforikussá tette a történetet, vagyis megengedte a nézőnek, hogy menekülési útvonalat válasszon a súlyos tartalom elől. A film ugyanis úgy is értelmezhető, hogy a halott gyerekekkel való telefonbeszélgetés csak a legutoljára elrabolt gyerek fejében létezik, aki azt próbálja kitalálni, melyik gyerek mit tenne az ő helyében, hogy kiszabaduljon. Ez az egyszerűbb, szimplább magyarázat, ebben az esetben a fiú fantáziájának kivetülései vizualizálódnak a filmben.
A másik elemzése a műnek egy kicsit izgalmasabb, hátborzongatóbb. Arról van ugyanis szó, hogy vannak olyan bűncselekmények – és a gyerekbántalmazás egyértelműen ide tartozik –, amelyeket a szellemvilág sem tűr el büntetlenül. A jó energiák képesek arra, hogy teljesen elveszettnek tűnő helyzeteket átváltoztassanak. Sőt ha imádkozik az ember, akkor imája meghallgattatik. A pincébe zárt fiú lánytestvére, aki ráadásul látó képességekkel is rendelkezik, folyamatosan Isten segítségét kéri, mert kizökkent az idő. Ennyi szörnyűség, ennyi gyerek halála nem történhet meg, kell, hogy legyen olyan erő, amely megállítja az ördög habzó szájú tombolását.
A forgatókönyvíró viszont nem éri be ennyivel, bár már ennyi is elegendő lenne egy izgalmas filmhez. Társadalomkritikát is gyakorol, mégpedig a családon belüli erőszak témájában, vagyis a főhős húgát rendszeresen verő apa lélekrajzának felskiccelésével is foglalatoskodik a novella és a film is. Nem túl sikeresen, mert csak arra jutnak, hogy a feleség örökletes skizofréniáját akarja kiverni a gyerekekből a férfi. A gyerekek viszont vagy mindketten szintén skizofrének, vagy látók. A döntést a néző kezébe adják az alkotók. Az mindenesetre biztos, hogy mindketten hallanak hangokat, a fiú a pincébe zárva egy zsinór nélküli fekete telefon kagylójából. Ráadásul ezeket a gyerekeket nemcsak a szűkebb, de a tágabb környezete is bántalmazza. Az iskolában ugyanis az erősebb gyerekek terrorizálják a gyengébbeket. Egy elátkozott világot látunk tehát Scott Derrickson filmjében, olyat, ahol nem jó élni, olyat, ahol éppen ideje lenne rendet tenni.

Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.

Borítókép: a nézőnek kell eldöntenie, hogy nyomasztó fantázia vagy a rettenetes valóság jelenik meg a filmvásznon (Fotó: UIP/Duna Film)