Vannak olyan horrorfilmek, amelyek után azt is megbánja az ember, hogy megszületett. Hanna Bergholm finn filmrendezőnő A keltetés című alkotása nem holmi ijesztgetős film. Bár félelmetesnek félelmetes, de mégis inkább olyan horror, amely a lelki problémák kivetüléseként értelmezhető, amit a néző lát. Gondoljunk csak Darren Aronofsky 2010-es Fekete hattyú című filmjére, amely ugyanígy a pubertáskorból a fiatal felnőtt korba való átlépés nehézségeiről szólt, hasonló metaforákkal! Mert kétségtelen, hogy nagyon nehéz elviselnie egy kamasznak a saját testi és lelki változásait, de az is kétségtelen, hogy a környezetének is nagyon nehéz elviselnie egy kamaszt.
Mindenesetre Hanna Bergholm úgy döntött, hogy vizualizálja egy kamaszlány dühét. Méghozzá egy tojáson keresztül. Amikor ugyanis a filmbéli kamaszlány megtudja, hogy az anyjának szeretője van, ami a család teljes széthullásának egyértelmű előjele, akkor a tojás, amelyet az erdőben talál és amelyet hazavisz, óriásira nő. A madár, ami belőle előbújik, embernagyságú. De hogy még véletlenül se értsük félre a filmet, az idő előrehaladtával kezd teljesen hasonmássá válni, és a kamasz főszereplő rosszabbik énjévé hasonulni.
A film elég plasztikusan járja körbe, milyen végletes érzelmeket él meg, ha kamasz az ember. Megtudjuk, hogy ha utál valamit egy kamasz, akkor a föld színéről is eltörölné utálata tárgyát. Látjuk, hogy ha féltékeny egy kamasz a másik sikerére, akkor a végsőkig is elmenne, hogy tönkretegye sikeres társának az életét. De persze azt is látjuk, hogy mennyire tisztelni tudja a szüleit vagy a testvéreit egy tinédzser. Látjuk – bár nem túl cizelláltan, mivel a horrorfilm műfaji határait nem igazán lépi át a mű –, hogy mennyire szenved egy kamasz, ha azt látja, hogy a szülei által felépített élet hazugságokkal és árulásokkal van tele.
Úgy látszik, horrorfilmbe illő az is, amikor egy család videókat oszt meg rendszeresen valamilyen közösségi oldalon, ám a videóknak semmi igazságtartalmuk nincsen. Korunkra egyre inkább jellemző, hogy úgy tűnik, szinte mindent tudunk ismerőseinkről, barátainkról, ám elég valószínű, hogy a fele sem igaz. Azzal is szembesít ez a film, hogy nem lehet olyan hazugságban élni, amely szerint az élet csak csodából és örömből áll. Ez a modern és posztmodern ember borzalmas élethazugsága. Arról van ugyanis szó, hogy az élet általában nagyon nehéz. Küzdelmek sorából áll, és tenni kell a dolgokat, ami sokszor monoton hétköznapi cselekvések sorából áll. A modern és posztmodern ember szörnyű élethazugsága viszont az, hogy megspórolható a küzdelem, hogy az életnek csak napos oldala van. Aztán amikor szembesülni kell azzal, hogy mindez kicsit sem közelíti meg a valóságot, akkor összeomlik minden, mert az ember önmagát okolja.
Aztán arról is szól ez a film, hogyan születik meg az emberi gonoszság. Ha nincs felettes én (szuperegó) és istenhit, amely kordában tudja tartani az ember személyiségét, akkor tényleg minden megtörténhet. Nagyon érdekes azt látni, hogyan ronthatják el a szülők a gyermekük életét, hogyan tehetik teljesen torzzá személyiségüket, hogyan válik egy kamasz önmaga és környezete ellenségévé. Persze minden horrorfilm a jó és a rossz harcáról szól, a fény és a sötétség ütközetéről, amelyben – a kialakult műfaji szabályok alapján – mindig a jó győz. Mert erősebb, de soha nem tudja teljesen legyőzni a rosszat.
Bár egy horrorfilmnek nem kell feltétlenül erkölcsi tanulsággal szolgálnia, de a finn rendezőnő metaforáját értelmezve nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szerinte nincsen a haragnál és a félelemnél pusztítóbb energia. Vagy másként: nagyon sok akaraterő kell ahhoz, hogy az ember ne hagyja eluralkodni lelkén a harag és szorongás, a félelem és kétségbeesés démonait. És még azt is látni kell, hogy ezek a démonok a legvédtelenebbeket kísértik, vagyis azokat, akik magányosak.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.
