Buz Luhrmann már bizonyította 2001-ben a Moulin Rouge című alkotásával, hogy tud filmet rendezni, különleges képi világot teremteni, ért a dramaturgiához és a feszültségteremtéshez. Legújabb alkotása viszont – amelynek címe egyszerűen csak Elvis – minden idők egyik legérdekesebb, legjobb mozija lett. Lendületes film, magával ragadó a képi világa, egészen elképesztő kamerabeállítások révén mutatja meg nekünk a rock and roll királyát, Elvis Presley-t, ahogy a színpadon ország-világ elé tárja mindezt a kincset, ami a lelkében lakozik. Mert – és ez valódi újdonságszámba menő információ Elvisszel kapcsolatban – amikor a színpadon énekelt, vallásos extázisba került. Gyerekkorából származik ez az érzés, olyan mértékig hatott rá a zene, egészen pontosan a gospel, hogy volt olyan alkalom, amikor elájult egy-egy éneklés során.
Gondolom, az egy percig nem volt kérdés, hogy Elvisnek hivatása volt az éneklés, régi felvételeken is látható volt, hogy szívből dalolt, nemcsak előadta, hanem meg is élte a számait. Mindez egy filmben igazi rendezői kihívás.
Austin Butlernek ugyanis nemcsak Elvis jellegzetes mozgását kellett utánoznia, nemcsak Elvisként kellett viselkednie, beszélnie, hanem az éneklés során azt is elő kellett adnia, ahogy a rock and roll királya extázisba esik, ahogy igencsak mély beleéléssel adja elő dalait. Mindez olyan adottság, amit nem lehet tanítani. A világban sok fiatalnak van jó hangja, sokan tudnak különlegesen énekelni, ám kevesen vannak olyanok, akik ha kimennek a színpadra, azonnal sistereg a levegő és energiák kezdenek áramlani a nézők és az előadó között. Elvisnek megvolt ez az adottsága, és tudott is élni vele, Austin Butler pedig hitelesen játssza el.
Baz Luhrmann annak ellenére, hogy borítékolható volt a siker, nem bízta a véletlenre, még egyet csavart a történeten. Nem Elvis a narrátor, hanem a producere, Tom Parker ezredes, akit Tom Hanks alakít parádésan. Az ő szemüvegén keresztül látjuk a rock and roll királyát, és ő mutatja be a kort is, amelyben Elvis énekelt. Baz Luhrmann filmje azért lett figyelemre méltó alkotás, mert nemcsak Elvis sikerének titkát tárja a néző elé, hanem kegyetlen kritikát gyakorol a korról is, amelyben a legendás énekes alkotott.
Luhrmann ugyanis lerombolja azt a máig élő (bár már egyre fénytelenebbé váló) mítoszt, hogy Amerika a szabadság hazája. A filmből kiderül, hogy ez egyáltalán nem igaz. Amerika soha nem volt a szabadság hazája, kőkemény érdekek mentén dőlt el minden, a híresebb színészek, énekesek csak sakkfigurák a nagy, egyesült tervezőasztalon.Innentől kezdve viszont már adja magát a filmbéli feszültség, amely nélkül nem képzelhető el igazán jó film, olyan, amelyet ötven év múlva is szívesen megnéz az ember. Azt látjuk ugyanis, hogy a szegény sorból jött legkisebb királyfi a hatalom manipulációinak fittyet hányva lázadó hőssé válik, királyfiból király lesz, ha nem is egy országé, de a fiatalok szívének királyságában egy évtizedre a trónra ülhetett. Pedig – és ebben is újdonságokat hoz a film – nagyon tudatosan próbálta a hatalom az ezredesnek nevezett producere révén megszelídíteni az elszabadult vadlóként vágtató Elvist. A harmadik csavar pedig az, hogy elvárásainkkal ellentétesen a valóságban és a filmben is csak sikerült befogni a vadlovat, csak sikerült letörni a szárnyait, még egy ekkora tehetséget is sikerült manipulálni. A film sorról sorra bemutatja, hogyan. Fülünkbe cseng, a filmben is benne van, lemezen is kiadták a bejelentést a rádióban: a rock and roll királya halott. Elvis örökre elhagyta a színpadot, vagy ahogy a koncertek után bemondták: Elvis elhagyta az épületet. Mi viszont látjuk, hogy Buz Luhrmann filmrendező megidézte a szellemét. Nem is akárhogyan. Sokan fogják elővenni a film megnézése után a régi, poros lemezeket.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.
Borítókép: Austin Butler formálja meg Elvist, a rock and roll királyát (Fotó: Intercom)
