Húsz évig élt az Egyesült Államokban, ahol a Nevadai Egyetemen, valamint a Truckee Meadows Főiskolán is oktatott. Egyedi alkotói stílusában ötvöződik a magyar hagyományok iránti tisztelet az Amerikában szerzett impulzusokkal. Mivel többször láttam már saját komondorával az oldalán, nem lepett meg, amikor az általa készített rézmetszeten is visszaköszönni láttam a Gubancos kennelből származó, gubancos szőrű, óriási ebet. Azonban Jánváry Zoltán nem állt meg itt, hanem
mind a kilenc jól ismert magyar kutyafajtát megörökítette a legrégibb mélynyomású sokszorosító grafikai eljárással.
Mint mondja, szeretné folytatni a sorozatot azokkal az ősibb magyar fajtákkal, amelyek nagy része kihalt, kikopott a köztudatból, s legfeljebb képekről ismerhetik az emberek. Ilyen a janicsár agár, amely – a művész elmondása szerint – a XVII–XVIII. századi főúri festményekről szinte nem is hiányozhatott, vagy a szelindek, amelyről Arany János Toldijában olvashatunk.
– Az időben hozzánk közelebb álló fajta a csendőrpuli – mondja, majd a történetébe is beavat, miszerint a két világháború között a csendőrség számára kívántak egy komondor jellegű, de annál kisebb és gyorsabb kutyafajtát tenyészteni, amely az őrjáratokat kísérte volna. A II. világháború közbeszólt ugyan, de néhol a mai napig felfedezhető ez a fajta. A sinkát jelenleg még pásztorok tenyésztik, de – ahogy Jánváry Zoltántól megtudtuk – nem igazán szeretnék, hogy a nemzetközi sztenderdjét meghatározzák, mert attól tartanak, hogy a többi magyar fajta sorsára jutna, amelyek többnyire már nem felelnek meg a hivatalos nemzetközi előírásoknak.
Az Egyesült Államokban például a komondort kisebb fejűre tenyésztik, ennek hatására az állkapocs is megváltozik, holott ennek a fajtának az a legjelentősebb fegyvere
– fogalmaz a művész, aki azt is elárulta, hogy a komondort hivatalosan fehér színűnek határozták meg, pedig ismernek feketét, szürkét, foltosat is.
Jánváry Zoltánnak nemcsak komondora, hanem pulija is van, amelyre az Egyesült Államokban tett szert.
