– A Blamázs már a címében is pimasz, a tartalma pedig friss, nyers, ironikus, de mindenképpen egyedi. Nem áll be szerkezetileg, stílusilag sem a megszokott sorba. Bátor kötet.
– Van több szöveg a kötetben, amely megjelent korábban folyóiratokban, de akadnak olyanok is, amelyeket sehol nem közöltem, direkt a kötetbe tartogattam őket. Van, amelyiket átkorrektúráztam a korábbi megjelenés ellenére, de olyan is akad, amelyiken nem változtattam.
Szerkezetileg volt a legnagyobb kihívás összeraknom a kötetet. Ugyanis nem blokkokra és ciklusokra szerettem volna tagolni, mert engem általában ez zavar, kizökkent, amikor olvasok, túl kontrolláltnak érzem olyankor az olvasói szerepemet. Azt szerettem volna, ha laza kapcsolatok fűzik őket össze, a legtöbb egyébként is valamiféle kommentár.
Noha bízom benne, hogy azért sikerült olyan csomópontokat létrehoznom, amelynek segítségével az irónia képes egy ívet leírni a kötet egészében. Autonómiára és magányra törekvő személyiség vagyok, aki imád kételkedni.
A költészet szerintem maga a kételkedés és bizalmatlanság. Léteznek emberek, költők, akik – az én narratívám szerint – egyszerre elégedettek – hiszen használják – és elégedetlenek a nyelvvel – hiszen bele is szólnak a nyelvbe. Számomra innen kezdve a költészet létjoga és helyzetkomikuma is adott, és erre a felfogásomra próbálok helyenként rájátszani a kötet szövegeiben is.
– A fülszövegben Szűcs Anna Emília úgy fogalmaz, hogy a Blamázs beszélője szabadszájú.
– Annak kifejezetten örültem, hogy Szűcs Anna Emília a szabadszájú jelzővel is illette a könyvemet, mert lelkes kritika- és fülszövegolvasó vagyok, de ezzel a jelzővel azért ritkán találkozom, márpedig költőként nem is tudom, kaphatnék-e szebb titulust.
Számomra is rejtély, a Blamázs provokatív-e, ezt nem is nekem, hanem az olvasóknak kell mérlegelniük, de annak örülök, ha képes arra, hogy szórakoztató és szabad legyen.
Nálam talán mindent ural az irónia, ugyanakkor igyekeztem jó néhány szövegben apróbb mozzanatokon keresztül elbizonytalanítani az egyébként sokszor túl határozott vagy sokszor határozottan rosszfej, dilis beszélőmet a saját irányultságaiban.
Sütő Csaba András, a kötet szerkesztője azt mondta, hogy neki nagyon szórakoztató volt olvasás közben az a felismerés, mintha egy amerikai kortárs költőt olvasna magyarra fordítva, miközben tisztában van azzal, hogy ezt egy magyar fiú írta, aki még Amerikában sem járt soha.
– Akkor mégis honnan jött ez a stílus, mi vagy ki inspirálja?
– Amellett, hogy sokszor nagyon sznob tudok lenni, nagyon kedvelem a popkultúrát. Nem is hiszem, hogy csak két pólus – az elit és a popkultúra – létezne, de ebbe most ne menjünk bele. Ez biztos hat rám, ez regiszterben máris eklektikus.
De nagyon sokféle újságírói nyelvvel találkozom a mindennapokban: bármit elolvasok. Nyelvileg és szerkezetileg is hatással van rám, hogy a kortárs publicisztika mennyire sokszínű. Engem ez befolyásol leginkább.
Bár számomra is furcsa felismerés, hogy nem szépirodalmi referenciát adok. Azt gondolom, hogy a média rendkívüli mértékben az életünk része lett, és ez rám szerkesztőként még fokozottabban érvényes, annak eklektikusságáról nem tudom leválasztani magam. És ez jó, ez nagyon jó.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!