– Több mint hét éve publikál verseket. Milyen út vezetett a költészethez?
– Gyerekként, amikor elolvastam egy meséskönyvet vagy megnéztem egy filmet a tévében, utána megpróbáltam belőlük saját forgatókönyvet írni, még a párbeszédeket is átfaragtam. Ezt követően a gimnáziumban kezdtem el verseket írni, de mivel vidéken nőttem fel, illetve személyiségemből adódóan igen konok is vagyok, mindig a magányt keresve próbáltam boldogulni az irodalmi létben, pedig ez egy igencsak közösségi életvitel a legtöbbeknek.
Máig nem tartom magam nagyon „közegközelinek”. Ha jól emlékszem, 2015-ben jelent meg az első verspublikációm a Csillagszálló folyóiratban, ám ezt csak nagyon lassan követték további közlések.
Nehezen találtam meg a saját hangomat, túl sok minden érdekelt, és gyakorta a szövegeimre is kísérleti játékként tekintettem. A hanghiányt persze sokszor meg is kaptam több szerkesztőtől kritikaként, éppen ezért az elején nehezebb volt platformot találni az írásaimnak. Nem tudom, mennyire érdemes arra rácsodálkozni, hogy egy fiatal szerző inkább hangokat próbálgat, nem egyféle útvonalra taszítja magát. Ugyanakkor szerencsére volt olyan is, aki megjegyezte, hogy jó az irány, de még sokat kell dolgozni magamon, és hogy semmiképp se ragadjak le egy szöveg munkálatainál túl sokáig, hanem mindig dolgozzak újabb és újabb anyagokon, mellette pedig annál is többet olvassak.
– Aztán mégiscsak kiforrott a saját stílusa, amihez hozzájárult a sokrétű érdeklődése is.
– Lehet, hogy már korábban kiforrott, de csak huszonhat évesen vettem észre, hogy ha magam mögé nézek, felfedezek egy korpuszt és egy frissebb stílust.
Furcsa érzés a Blamázs című verseskötetet egyben látnom, mert a különböző folyóiratokból elsősorban inkább a szimbolizmusra hajazó, romantikus szövegekről, tájlírás kísérletekről ismerhettek az olvasók, nem pedig arról, amilyenek a Blamázsban helyet kaptak.
– A verseskötet a napokban jelent meg a Napkút Kiadónál. Ha jól tudom, hosszú és rögös út vezetett idáig.
– Aki alkot, vágyik arra, hogy egyszer kézzelfogható mérföldkőhöz érkezzen.
Nem feltétlenül tekintek a könyvkiadásra hatalmas, mámorító sikerként, ennek sokkal inkább egy lépcsőfoknak kell lennie az én olvasatomban, egy segítség nekem is mint szerzőnek, hogy egyben lássam magam.
Korábban a Fiatal Írók Szövetségéhez (FISZ) adtam be természetlírás kéziratot, s annak ellenére, hogy nem vagyok FISZ-tag, odaadóan, inspirálóan foglalkoztak a verseimmel. Utána erről a kéziratról lemondtam, azt gondoltam, hogy vannak más kortársak, akik sokkal frissebben meg tudják oldani ezt a stílust és témát, mint amennyire nekem megy.
Nagyon nehéz szerintem jó tájköltészetet csinálni, egy viszonylag szűk és elhasznált szókincset kell folyamatosan újrarezegtetni, ehhez bennem semmiképp nem volt meg a kraft.
Ezzel a másik, most megjelenő kéziratommal azért kerestem meg a Napkút Kiadót, mert egyrészt nem akartam rövid időn belül ugyanazt a szerkesztőséget zaklatni újra, másrészt a Napkút, ha valaki nyitva tartja a szemét, egyre érdekesebb projektté vált az elmúlt években. Annak ellenére, hogy a mainstream irodalmi közbeszédben a kiadóról kevesebb szó esik, szerintem fontos fordításköteteket adnak közre, és egyre több fiatalt vonnak be a szerkesztőségi munkába, valamint jelentetik meg a műveiket.
– A Blamázs már a címében is pimasz, a tartalma pedig friss, nyers, ironikus, de mindenképpen egyedi. Nem áll be szerkezetileg, stílusilag sem a megszokott sorba. Bátor kötet.
– Van több szöveg a kötetben, amely megjelent korábban folyóiratokban, de akadnak olyanok is, amelyeket sehol nem közöltem, direkt a kötetbe tartogattam őket. Van, amelyiket átkorrektúráztam a korábbi megjelenés ellenére, de olyan is akad, amelyiken nem változtattam.
Szerkezetileg volt a legnagyobb kihívás összeraknom a kötetet. Ugyanis nem blokkokra és ciklusokra szerettem volna tagolni, mert engem általában ez zavar, kizökkent, amikor olvasok, túl kontrolláltnak érzem olyankor az olvasói szerepemet. Azt szerettem volna, ha laza kapcsolatok fűzik őket össze, a legtöbb egyébként is valamiféle kommentár.
Noha bízom benne, hogy azért sikerült olyan csomópontokat létrehoznom, amelynek segítségével az irónia képes egy ívet leírni a kötet egészében. Autonómiára és magányra törekvő személyiség vagyok, aki imád kételkedni.
A költészet szerintem maga a kételkedés és bizalmatlanság. Léteznek emberek, költők, akik – az én narratívám szerint – egyszerre elégedettek – hiszen használják – és elégedetlenek a nyelvvel – hiszen bele is szólnak a nyelvbe. Számomra innen kezdve a költészet létjoga és helyzetkomikuma is adott, és erre a felfogásomra próbálok helyenként rájátszani a kötet szövegeiben is.
– A fülszövegben Szűcs Anna Emília úgy fogalmaz, hogy a Blamázs beszélője szabadszájú.
– Annak kifejezetten örültem, hogy Szűcs Anna Emília a szabadszájú jelzővel is illette a könyvemet, mert lelkes kritika- és fülszövegolvasó vagyok, de ezzel a jelzővel azért ritkán találkozom, márpedig költőként nem is tudom, kaphatnék-e szebb titulust.
Számomra is rejtély, a Blamázs provokatív-e, ezt nem is nekem, hanem az olvasóknak kell mérlegelniük, de annak örülök, ha képes arra, hogy szórakoztató és szabad legyen.
Nálam talán mindent ural az irónia, ugyanakkor igyekeztem jó néhány szövegben apróbb mozzanatokon keresztül elbizonytalanítani az egyébként sokszor túl határozott vagy sokszor határozottan rosszfej, dilis beszélőmet a saját irányultságaiban.
Sütő Csaba András, a kötet szerkesztője azt mondta, hogy neki nagyon szórakoztató volt olvasás közben az a felismerés, mintha egy amerikai kortárs költőt olvasna magyarra fordítva, miközben tisztában van azzal, hogy ezt egy magyar fiú írta, aki még Amerikában sem járt soha.
– Akkor mégis honnan jött ez a stílus, mi vagy ki inspirálja?
– Amellett, hogy sokszor nagyon sznob tudok lenni, nagyon kedvelem a popkultúrát. Nem is hiszem, hogy csak két pólus – az elit és a popkultúra – létezne, de ebbe most ne menjünk bele. Ez biztos hat rám, ez regiszterben máris eklektikus.
De nagyon sokféle újságírói nyelvvel találkozom a mindennapokban: bármit elolvasok. Nyelvileg és szerkezetileg is hatással van rám, hogy a kortárs publicisztika mennyire sokszínű. Engem ez befolyásol leginkább.
Bár számomra is furcsa felismerés, hogy nem szépirodalmi referenciát adok. Azt gondolom, hogy a média rendkívüli mértékben az életünk része lett, és ez rám szerkesztőként még fokozottabban érvényes, annak eklektikusságáról nem tudom leválasztani magam. És ez jó, ez nagyon jó.
