– Lassan három esztendeje a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke. Ez befolyásos poszt? Úgy értem, tud hatni a magyar irodalmi életre?
– Inkább úgy közelítek a kérdéshez, hogy akár az elmúlt évek politikában felhalmozott kapcsolati tőkéjét, akár a mostani múzeumvezetői feladatomat, akár az irodalmi, művészeti világban meglevő kiterjedt kapcsolatrendszeremet fel tudom-e használni mind, az írótábor presztízsének a növelésére fordítani. Elnökké választásom óta ez volt a harmadik írótábor, s csak remélni tudom, hogy a pozitív változásokat mind a rendszeres táborozók, mind a tokaji és a hegyaljai polgárok, mind pedig a szélesebb nyilvánosság érzékeli. Tokaj gyönyörű, én régóta szerelmese vagyok, s fontosnak gondolom, hogy ne csak a mi belügyünk legyen az írótábor jelenléte, ötven év után érezzék igazán magukénak a helyiek is. Ebben partnerünk Posta György polgármester, Koncz Zsófia országgyűlési képviselő, de kiváló szövetségesünk a térség fejlődéséért elkötelezett Stumpf István is, aki jelenleg a Tokaj-Hegyalja Egyetemért Alapítvány elnöke. Még anyagilag is támogatta az egyetem Pogány Gábor Benő szobrászművésznek a jubileumi írótáborban felállított szobrát.
– 1996 óta aktív résztvevője az írótábornak. Milyen szakmai események zajlanak a táborban?
Az írótáborban hagyományosan irodalmi, irodalomtörténeti és intézménytörténeti előadásokon, szakmai beszélgetéseken lehet részt venni. Az elmúlt években színesítettük a palettát, vannak izgalmas viták, kerekasztal-beszélgetések, színházi előadások, koncertek. Az idei tábor nyitó színházi előadására, Sütő András Káin és Ábeljére, amit Kis Domonkos Márk rendezett, még Sárospatakról is jöttek nézők: kifejezetten örültem, hogy a Rákóczi Múzeum igazgatónője, az idén augusztus 20-án kitüntetett Tamás Edit igazgató asszony és kollégái is velünk örültek ennek a nagyszerű drámai műnek. De például a Sárik Péter Trió is kicsalta a főtérre a tokajiakat, Pély Barnáék táborzáró koncertjén pedig velünk együtt énekeltek és buliztak a helyiek és a környékbeliek.
– Hogy tapasztalja, az eltelt 26 évben nőtt vagy csökkent az ifjú írók-költők száma? Változott az irodalom társadalmi presztízse?
– A közelmúltban jártam a Fiatal Írók Szövetsége nyári táborában, ahol az alapítás időszakára emlékeztünk vissza. Huszonhárom éve tizenheten alapítottuk a szervezetet. Ma sok száz lelkes fiatal működteti. A táborukban is üdítő pezsgés fogadott. Tehát sok fiatal próbálkozik írással, az irodalom szeretete, a költészeten, a szépprózán keresztüli önkifejezés igénye a mai fiataloknak is a sajátja. Ugyanakkor az irodalom társadalmi presztízse látványosan csökkent, részben amiatt, hogy kevésbé hallatszik a jelenlegi óriási kulturális zajban, mint pár évtizede, részben pedig nincs meg az a politika számára is fontos szerepe, közéleti dimenziója, mint ami a szocializmus évtizedeiben jellemző volt. Ezzel együtt lehet és kell is élnünk, ugyanakkor szerintem ez nem jelentheti azt, hogy az írók kivonulnak a közéletből, éppen ennek az ellenkezőjére buzdítottam az írótábor megnyitásakor is, az írástudók szerepét és felelősségét hangsúlyozva.
– Az írótársadalom megosztott, legalábbis az 1920-as évek közepétől, s a népi–urbánus törésvonal mintha a mai napig húzódna. Érződik ebből valami az írótáborban?
– Bár az írótábor visszajáró tagjainak a többsége esztétikai értelemben nagyon sokszínű tevékenységet végez, politikai felfogását tekintve inkább a nemzetben gondolkodó közösséget erősíti. Ugyanakkor vannak politikai szempontból is érdekes viták, ütközések, ilyen volt az az általam vezetett nemzedéki beszélgetés a nyolcvanas évekről, amelyben Turczi István, Zalán Tibor, Petőcz András és Kukorelly Endre csapott össze, s amiről a Magyar Nemzet is tudósított.
– Az említett beszélgetés címe: Egy irodalmi nemzedék a rendszerváltozás forgatagában, ezen „népi” és „urbánus” írók egyaránt részt vettek. Mire jutottak?
– Nem fogalmaznék így, részben azért, mert a népi és az urbánus kategóriák szembeállítása mára érvényét vesztette, ráadásul a vitában részt vevő már említett négy kiváló író-költő egyike sem népi, de igazán urbánusnak sem nevezném őket. A vitát nagyon élvezte a közönség, láthatólag mindenki ki van éhezve az olyan friss beszélgetésekre, amikor értelmesen megvitatjuk a közös dolgainkat, és nem feltétlenül értünk egyet mindenben. Általánosan elmondható, a vitakultúra nagyon alacsony a mai magyar közbeszédben (a parlamentről már nem is beszélve), fontos kérdéseket nem vitatunk meg. Ebből a szempontból üdítő kivétel volt a tábor ezen programja.
– A tokaji írótábor 1972-es alapítása is kapcsolódik a megosztottsághoz, amennyiben egy 1941-es parasztíró találkozó szolgált példaként...
– A tokaji írótábor alapításának előzményét a népi írók, szociográfusok tiszaladányi találkozójánál kell keresni, hiszen Móricz Zsigmond, Kovács Imre, Veres Péter, Püski Sándor, majd az általam nem igazán kedvelt Darvas József többször járt a településen, és szoros kapcsolatban álltak a helyi gazdákkal. 1972-ben nem direkt módon az állampárt, hanem a miskolci irodalmi folyóirat, az akkor tízéves Napjaink támogatásával a Hazafias Népfront szervezte az írótábort, s ez azt eredményezte, hogy viszonylag szabadon lehetett vitázni és fontos sorskérdéseket megvitatni Tokajban. Ugyanakkor a megyei tanács anyagi támogatása és az, hogy az írótábor körül héjaként keringtek a kommunistáknak dolgozó ügynökök, mégis csak azt jelezte, a diktatúra egyetlen folyamatot sem hagy kontroll nélkül. De mindezt majd elolvashatjuk az idei táborunkban díjazott Soltész Márton készülő és nagyon ígéretes tábortörténeti monográfiájában.
– Maradva a politikánál, most adták ki az 1986-os emlékkönyvet, mivel 1987-ben szünetelt a tábor, pontosabban szüneteltették.
– Ennek az az eredménye, hogy az ötvenéves írótábor egyben az 50. és nem az 51. volt, mivel az 1986-os tábor politikai visszhangjai miatt a kommunista hatalom betiltotta az 1987-es tábort, sőt az évkönyv sem jelenhetett meg. Szerencsére az anyag nem kallódott el, 35 év után az idei táborban tudtuk bemutatni. Irodalomtörténeti szempontból is jelentős anyagról van szó, és kiválóan alátámasztja Soltész Mártonnak azt a sommás megállapítását, hogy a tokaji írótábor joggal követeli a helyét a rendszerváltozást előkészítő legfontosabb szellemi műhelyek és fórumok sorában.
