A Csodálatos teremtmények című film arról szól, mivé válnak a gyerekek, ha a felnőttek nem foglalkoznak velük, mivé válnak, ha nem értéktiszteletre nevelik őket. Gudmundur Arnar Gudmundsson alkotása egy apák nélküli világba vezet minket. Volt már ilyen, apák nélküli nemzedék, legutóbb a második világháború után, amikor rengeteg férfi halt meg a fronton. Most nem azért nincsenek otthon az apák és nem foglalkoznak a gyerekeikkel, esetünkben a fiaikkal, mert meghaltak, vagy belebolondultak a háború borzalmaiba, hanem azért, mert vagy elmenekültek otthonról, vagy elkergette őket az asszony. Válás miatti csonka családokat látunk, olyanokat, amelyekben az anyák próbálnak férfit faragni a fiúgyerekekből, de nem tudnak. Azt látjuk a mozivásznon, hogy egy nemzedék fiú tagjai bántják a gyengébbeket, verik és megalázzák őket. Egészen elképesztő világ tárul elénk. Persze volt már ennek előzménye sok a szépirodalomban is, a filmművészet is feldolgozta néhányszor a témát, csakhogy itt nem arról van szó, hogy a gyerekek árvák lettek.
A filmben a fiatalok szemén keresztül látjuk a valóságot, amelyben a felnőttek is erőszakosak, a nézőnek pedig arra kell rájönnie, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a gyerekek visszatükrözik a felnőttek világát. Gudmundur Arnar Gudmundsson filmje sok szempontból szembemegy korunkkal. Egyrészt azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak a lányokat, de a fiúkat is éri zaklatás, sőt, sok fiút meg is erőszakolnak idősebb, szintén fiú társai. Akik aztán persze inkább meghalnának, mintsem elmondanák azt bárkinek is, ami velük történt. Így viszont nem nagyon derülnek ki ennek a szubkultúrának a sokszor nemi erőszakra épülő erőszakos cselekedetei. Az alkotás színről színre mutatja be, hogy az erőszak erőszakot szül, hogyha beindul az erőszakhullám, nem is olyan egyszerű véget vetni az ámokfutásoknak.
A film egyébként abban is bátor, hogy ki meri mondani, a fiúk mindig is erőszakosak voltak, csak ha sporttal kordában lehet tartani az energiákat és megfelelő erkölcsi neveltetést kapnak, akkor nem pusztítanak el mindent maguk körül. Erkölcsi nevelést egyébként azért nem kapnak mostanában a fiatalok a film szerint, mert semmiféle nevelést nem kapnak. Az izlandi mű rávilágít arra, hogyha Európában nem változnak azok a folyamatok, amelyek elkezdődtek, akkor az egész kultúránk megsemmisül. Anarchikus állapotoknak nézünk elébe. Gyermekeinknek csonka családokban kell felnőniük, mert az elmúlt fél évszázadban szétverték a család intézményét Európában, és erkölcsi kapaszkodók nélkül senkit semmi nem tart vissza attól, hogy másokon élje ki frusztrációit.
Másrészről viszont végtelenül derűlátó a film abban a tekintetben, hogy azt mondja, elegendő egyetlen jóérzésű gyerek, és mindenki megmenekül. Mert persze ki lehet állni a gyengébbek mellett, nem nagy ügy. Meg azt is megtanulta az egyik gyerek az anyjától, aki ráadásul spirituális életet is él, lát olyan dolgokat, amelyeket mások nem, hogy tisztességesnek kell maradni. Egyébként miután a fiú rájön arra, hogy ő is rendelkezik ezzel a képességgel, minden megváltozik. Gudmundur Arnar Gudmundsson filmje ettől függetlenül szerfelett nyugtalanító. Már csak azért is, mert mind Izlandon, mind a francia külvárosokban, mind a német gettókban olyan elszabadult indulatcunami és erőszak uralkodik, amelyet el sem tudunk képzelni.
Mathieu Kassovitz 1995-ös, A gyűlölet című filmje kismiska ehhez az alkotáshoz képest, pedig a maga korában A gyűlölet igencsak megbotránkoztató filmnek számított. Úgy látszik, elvadult a világ, és nem tudjuk, mi jár a gyerekeink fejében, a csonka családok pedig nem képesek betölteni a funkciójukat. Mindenesetre minden fiatalnak látni kell ezt a filmet. Talán még nem késő.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során a Reggeli Kávé kritikus párosa, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a színdarabról.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Vertigo Media)
