Varga Szabolcs történész, a Történettudományi Intézet Tudományos főmunkatársa több éve foglalkozik II. Lajossal. Elmondása alapján a királlyal igen mostohán bánt a történelmi emlékezet, sokak „idegen”, „gyenge” királyként tekintettek rá – olvasható a Baranya megyei hírportálon, a Bama.hu cikkében.
„Gyakran elfelejtjük, halálakor mindössze húszéves volt. Nagy elődei fejére ilyen korban általában még korona sem került. Vajon hogyan emlékeznénk István királyra, ha 1000-ben, vagy Mátyásra, ha 1463-ban meghalt volna? Lajosnak nem adatott meg annyi idő, ami alatt bizonyíthatott volna.”
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Lajos édesanyja a születésekor meghalt, apja, II. Ulászló pedig már 1504-ben stroke-ot kapott, és az egészsége megrendült. Ő akkor hunyt el, amikor Lajos tízéves volt, azaz árvaként lett király, és egy olyan időben vette át a kormányzást, amikor a Magyar Királyság a legnehezebb helyzetbe sodródott az Oszmán Birodalom miatt
– teszi hozzá Varga Szabolcs.
A fiatal királyt a történészek hajlamosak gyengeséggel vádolni, ez azonban korántsem tükrözi a valóságot.
A történész hangsúlyozta, hogy II. Lajos tisztában volt a helyzettel, hiszen már 1525-ben, V. Károlyhoz írott levelében hitet tett a végsőkig való harc mellett: „olyan a lelkünk, hogy […] a királyságért mégis, a méltóságért, a katolikus hitért, a keresztény népért szemberohanunk az ellenséggel, és […] a halált is nagyobb örömmel keressük”
– A király tehát tudta, hogy meg kell mérkőznie a kor szuperbirodalmával, és ez a pillanat 1526-ban következett be – fűzte hozzá a kutató.
Gyakran felmerül a kérdés, miért vállalta Lajos a csatát – állapította meg Varga Szabolcs a Bama.hu cikkében.
„Egyik előző uralkodónak sem kellett szembenéznie azzal a veszéllyel, hogy a Magyar Királyság területén belül ütközzön meg egy szultáni hadsereggel. Számos harcedzett magyar vitéze Baranyában és környékén rendelkezett birtokkal, ezért nem akartak visszakozni az ország belső területeire. Lázadással fenyegették Lajost, mondván, szembefordulnak vele, ha visszavonulást hirdet” – magyarázza a kutató.
A seregen belüli hangulat akadályozta meg a királyt és a vezérkart, hogy kitérjen a mohácsi csata elől.
A Lajos körüli bizalmasai közül többen azt javasolták, a király ne vegyen részt személyesen az ütközetben, mert halála beláthatatlan veszéllyel járna az ország jövőjére. Ez a felvetés azonban ismét lázongáshoz vezetett a katonák körében, mondván, ha Lajos nincs a harcmezőn, ők sem hajlandók kardot fogni.
Lajos tudta, hogy ezzel életveszélybe kerül, de az ország jövőjét tartotta szem előtt és ezért megjelent a táborban, 29-én pedig maga is csatasorba állt. Ez tudatos áldozatvállalás volt részéről
– fogalmaz Varga Szabolcs.
Hangsúlyozta, hogy „az ellentmondásos leírásokból ma annyi a valószínű, hogy Lajos az utolsó pillanatig kitartott az ütközetben, és hű testőrei csak akkor ragadták ki a csatából, amikor már nem volt remény megfordítani a hadiszerencsét”.
„Nem tudjuk, hogy a király milyen állapotban volt, megsebesült-e, de az tény, hogy menekülés közben nem jutott át a villámárvíztől megáradt Csele-patakon, és sokakkal együtt életét vesztette azon a helyen.”
„Testét hetekkel később találta meg egy expedíció, és ekkor olyan feljegyzések születtek a test romlatlan állapotáról, amelyek szentek kanonizációjakor szoktak felbukkanni. Nem kizárt, hogy halála után néhányakban felmerült a király szentté avatásának gondolata. V. Károly német-római császár még temetést is szervezett neki Spanyolországban, özvegye pedig később mindenhol trónt állíttatott neki, mintha élne. Ez is azt mutatja, hogy ekkor inkább mártírnak tartották” – számolt be róla a Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa.
