Bizony, aki így tud (el)indítani egy szöveget, az rossz író nem lehet:
Rakétaéj volt a lányunk általános iskolájában, az az éjszaka, amikor szülők, tanulók és adminisztrátorok összegyűlnek, hogy a közutálatnak örvendő gyerekeket rakétába tegyék és kilőjék a csillagokba. Tavaly Laura Jacksont dugtuk a kapszulába, egy alacsony, zömök lányt, akit mindenki a slampos ruhájáról ismert, ami mindig csálén állt rajta. Előző évben egy indiai fiút, akinek a nevére egyikünk sem emlékezett.
Az a minimum, hogy Weinstein történetei fejbekólintósan, sőt fejbeverősen megrázók és felkavarók – talán a teljesen szenvtelen és személytelen hang, amelyekkel a közeli és távolabbi jövő lehetséges szcenárióit felskicceli néhány jól megírt mondatban az, ami megkülönbözteti ezeket a novellákat a többi ilyentől, meg a tucatszám létező és tenyésző hasonló filmektől (itt elsősorban a Fekete tükör-sorozat jobban sikerült darabjaira utalnék).
Weinstein történeteiben központi helyet foglal el a technológiai fejlődés következtében megvalósuló, a hétköznapi életek, örömök és életörömök szerves részévé váló mesterséges intelligencia és képzelt valóság összes megnyilvánulása a maga borzongató, igaziélet-helyettesítő természetének leírásával, de ugyanilyen laza eleganciával és kész tényként beszél a klímaválság következményeiről (egyik történetben egy korábban balesetet szenvedett síakrobata nézi végig, ahogy a világon mindenhol megszűnik/elolvad a hó és ezáltal az ő megélhetése is, a másikban pedig éppenséggel egy apokaliptikus jégkorszak következtében átalakult, bizarr társadalmi berendezkedés és viszonyrendszer pontos és érzékeny rajzát kapjuk – mindkettő mestermű).
Ebben a világban (vagy inkább: ezekben a világokban) az emberek már nemigen tudnak a saját elméjükkel, testükkel, szabadidejükkel mit kezdeni, ezért mindenféle agyi csipekkel, beépített programokkal teremtenek maguknak virtuális valóságokat, ahol sokkal jobb, gazdagabb, érzékibb és… valóságosabb élményeket élhetnek át, mint amit a való életük nyújtani tud
– idős párok is megtapasztalhatják például, milyen a gyermekáldás, virtuális kötődések alakulnak ki, egészen, amíg hiba nem csúszik a programba, és el nem kell pusztítani a virtuális gyermekeket: akikhez a kötődés, és ezáltal a fájdalom viszont borzongatóan valóságos. Vagy ott van a végleg elromló családsegítő, gyerekjátszótárs android halála, pusztulása, akinek viszont ki lehet szerelni a hangját, hogy legalább az továbbra is a családdal maradjon (ebből a novellából – Búcsú Yangtól – film is készült éppen idén, Colin Farrell főszereplésével, After Yang címmel).
A legfelkavaróbb a sok történet közül mégis a Hátország című, amelyik egy gazdasági és megélhetési válságba kényszerült világ embereiről szól, ahol a szülők a család érdekében áruba bocsátják gyermekeik tudását, szereplési vágyát és fényképeit – olyan szövegek ezek, amelyektől teljesen kikészül az ember, és ez novellák esetében a legnagyobb dicséret, amit el lehet mondani.
A könyv szereplői, különösen a legifjabb generáció tagjai már nem tudnak szeretni, sőt beszélgetni, kommunikálni sem a beépített programjaik és csipjeik nélkül, és bár rendre visszatérnek valamiféle még emberinek nevezhető cselekedethez, azért ez messze áll attól, hogy a szerző úgynevezett reménnyel kecsegtesse az olvasót bármivel kapcsolatban: ez egy nagyon kemény és nagyon szomorú, reménytelen jövőt felrajzoló könyv, és ez is nagy érdeme – nem csábul el a hollywoodi recept szerint a happy endek irányába, hanem következetesen és szenvtelenül menetel a maga elé tűzött cél felé: megmutatni, merre tartunk, mi, a világ, az emberiség, és hogy mi lesz a vége.
Hát… jó nem, az bizonyos: „Hideg van ma reggel a jégkunyhóban. Amióta kénytelenek voltunk csökkenteni a tüzifaadagot, egyre csípősebb az idő idebent is. De ma reggel a bejárat előtt süvítő északi szél fagyasztó, még a bundák sem tartanak melegen. A gyerekek már felkeltek, hógolyóznak odakint, meg a Playmobil tűzoltóval játszanak, amelyet a tundrán találtam. Jávorszarvasra vadásztunk Tommal, amikor feltűnt a kis piros figura a hóban. Nyilván valamelyik Paulson kölyök veszíthette el. Lehajoltam érte, a kesztyűmmel eltakartam, és zsebre vágtam. Tom egy szót sem szólt, csak a messzeséget kémlelte szarvas után. Úgy voltam vele, hogy a Paulson kölyköknek amúgy is van egy csomó, az enyéimnek meg mi van? A hógolyózás meg a kisróka, amelyet egy tölgyfadarabból faragtam nekik.”
Jól mutatja a rongyosra olvasott kötet tökéletességét – és persze a műfordítók professzionalizmusát is –, hogy bár öten fordították a vékonyka könyv szövegeit, a hang mindig és mindenhol ugyanaz. Nekem egyik kedvenc könyvem lett, és tudom, hogy még sokan leszünk így vele.
Alexander Weinstein: Az új világ gyermekei és más történetek. Fordította: Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Felkai Ádám, Pék Zoltán, Török Krisztina. Agave Kiadó, Budapest, 2022.
Borítókép: Alexander Weinstein beszél új könyvéről (Forrás: YouTube)
