A nyolcvankét éves francia írónő nevét kevesen ismerik Magyarországon, illetve kevesen tudják, hogy ismerik. Nem nagyon beszéltünk róla. Pedig olvashattuk egy-két művét. Az 1983-ban megjelent Az árulás (La Place) című kisregényét két évvel később közölte a Nagyvilág. A Magvető 2020-ban kiadta a Lánytörténetet (Mémoire de fille, 2016), 2021-ben az Évek (Les Années, 2008) című regényét. Most, hogy Nobel-díjat kapott, minden lap előszedte Ernaux tavalyi nyilatkozatát, amelyben nemcsak a francia jobboldalt, de a magyar miniszterelnököt is ledorongolja, s, ha már eddig eljutott, természetesen kijelenti, hogy ellenállónak született, semmiképpen sem tud megbékélni a társadalmi igazságtalanságokkal.
Mielőtt azonban messzemenő következtetéseket vonnánk le abból a tényből, hogy az irodalmi Nobel-díjat kiosztó szupertitkos bizottság ismét egy már-már kommunista alkotót díjazott, s rásütnénk a testületre a baloldali elfogultság vádját, hadd tegyek egy-két megjegyzést!
Egyfelől látnunk kell, hogy
a nemzetközi irodalmi életben már csaknem száz éve baloldali hegemónia érvényesül. A huszadik század derekán a szovjet titkosszolgálatok által támogatott kommunista propaganda mindent elkövetett azért, hogy népszerűvé tegye a hozzá közel álló írókat, s az ötvenes-hatvanas években így megszerzett kulturális pozíciókat máig őrzi a baloldal.
Hogy az irodalmi Nobel-díjakat odaítélő szakmai csoport sem tudja kivonni magát e hatás alól, azon nem csodálkozhatunk. Inkább az az érdekes, hogy a nyugati irodalmi közhangulat ellenére olykor-olykor születnek a mainsteram kultúrfelfogásban nehezen elhelyezhető döntések. Ilyen volt 2019-ben az erősen jobboldali osztrák Peter Handke díjazása, ami óriási botránysorozathoz vezetett.
Akkoriban a bizottság azt igyekezett kommunikálni, hogy döntések során kizárólag az irodalmi minőségre vannak tekintettel, ám ez csak hellyel-közzel lehet igaz. A testület mindenféle társadalmi szempontot figyelembe vesz, még akkor is, ha bizonyára nincs olyan checklist előttük, amin ki kellene pipálniuk a különböző kategóriákat. Elég egy pillantást vetni a Nobel-díjasok sorára, s egy-két kivételtől eltekintve nagyon is nyilvánvaló a politikai vagy inkább közéleti aspektus.
A testület többnyire úszik a többségi árral, ami valahol érthető, hiszen a Nobel-díj ma már nem pusztán a tudományos, kulturális értékeink felmutatását szolgálja, hanem e demonstráción keresztül, súlyos milliók sorsáról meghozott döntés.
Hogy kinek a könyvei fogynak jól a boltokban, kinek a kutatási témája kap kiemelt támogatást, milyen tudományos program mögé érdemes odaállnia a nagyvállalatoknak, azt is meghatározza a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy rendszeresen fognak olyan döntéseket hozni, amelyek nem felelnek meg ezeknek az érdekeknek. Ezért aztán a bizottság megfontolásaiban meghatározó szerepet játszik az aktuális politikai, kulturális környezet. Tavaly hogy, hogy nem, éppen „a gyarmatosítás hatásainak és a menekültek sorsának megalkuvás nélküli és együttérző bemutatásáért” kapott elismerést Abdulrazak Gurnah. Most pedig hogy, hogy nem egy olyan írónő kapja a díjat, akinek Esemény (L’événement) című, abortuszproblémát feldolgozó könyvéből nemrég film is készült, amely 2021-ben megnyerte a velencei filmfesztivál fődíját. (Idén szeptemberben a magyar mozik is bemutatták.) Mintha a díjazás egyfajta válasz lenne a tavalyi lengyel abortusztörvényre, illetve az amerikai legfelsőbb bíróság nyári abortuszdöntésére. Mely döntések enyhén szólva megosztják az euroatlanti közéletet. Miközben persze a svédek ismét leszögezték: „mi az irodalomra és az irodalmi minőségre koncentrálunk”.
Persze – hadd tegyem gyorsan hozzá –
az irodalmi minőséget is azokon a fogalmakon keresztül látják Stockholmban, amik uralják a közbeszédet.
Az akadémia indoklása szerint a díjat „azért a bátorságért és pontos éleslátásért” kapja az írónő „amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedését és kollektív korlátait”. Ernaux „következetesen, több szemszögből vizsgál egy életet, amit meghatároznak a gender, a nyelv és a társadalmi réteg ellentétei” – áll a közleményben. Hmm… Ízlelgessük kicsit ezt a néhány mondatot! Genderek és társadalmi rétegek ellentétei… amelyek meghatározzák az életet… A személyes és kollektív konfliktusa… Elidegenedés… Közösségvesztés… Anélkül, hogy irodalmi kérdésekről vitázni akarnék, hadd mondjam azt: ezek a problémák egy identitásválsággal küzdő világ kérdései. És persze, hadd tegyem hozzá: az identitásvesztés mögött kultúravesztést is sejteni lehet.
Az életrajzok azt írják, hogy Ernaux szépírói pályafutása 1974-ben egy önéletrajzi regénnyel indult (Les Armoires vides), és az autobiografikus törekvés az egész életműben jelen van, újra és újra magáról mesél, legyen szó szerelemről, házasságról, abortuszról, édesanyja Alzheimer-kórjáról vagy apjához fűződő viszonyáról. Márpedig nekem van egy olyan érzésem, hogy az efféle sajátélmény-irodalom látszólag ugyan a leghitelesebb irodalom, ami elképzelhető, valójában azonban a közösségvesztett, műveltséghiányos ember kétségbeesett témakeresése. Az önéletírás retrospektív műfaj, az életből kifelé lépkedő emberek életpótléka. Az önéletrajzon keresztül felfedezett társadalmi problémák a személyes problémák társadalmivá dagasztásai, s csak nagyon ritkán fordul elő, hogy az egocentrikus nézőpont valóban közösségi jelenségeket mutasson be.
Ha most Annie Ernaux mégis egy társadalom egészének problémáit látja és láttatja, ha igaza van Christine Détrez francia szociológusnak, aki úgy véli, Ernaux művei olyan hatással vannak a mai francia nőkre, amilyen hatással Simone de Beauvoir művei voltak az előző generációra, akkor talán azt is értjük, miért terjednek olyan magatartásformák az euroatlanti világban, amelyeket a safe space, a hópehelygeneráció, a metoo, a politikai korrektség és hasonló fogalmakkal szoktunk leírni.
Könnyen lehet, hogy Ernaux valóban hozzájárul ahhoz, hogy a mai nyugatiak úgy érezzék, minden joguk és okuk megvan arra, hogy személyes problémáikból társadalmi ügyet csináljanak, akkor is, ha mögöttük nem szociális, hanem pszichés problémák állnak.
Egy 2019-es interjújában a most Nobel-díjat kapó írónő így fogalmazott: „Egy regényíró dolga az, hogy elmondja az igazat. Néha nem tudom, hogy milyen igazságot is keresek, de mindig az igazság az, amit keresek.” Amihez mi, konzervatív magyarok csak annyit tehetünk hozzá: Nobel-díj ide vagy oda, lehet, hogy rossz helyen keresi.
Borítókép: A Nobel-díjas könyv (Fotó: Jan Woitas)
