– November elején a közösségi oldalára azt írta ki: „Talán felértem a hegy csúcsára, teherhordó sherpa nélkül is, egy nehéz, végeláthatatlannak tűnő feladatsor, év után.” Mi történt?
– Ahova felértem, az az a munka, amire születtem: a tanítás. A nyolcvanas években már tanítottam drámatanárként. Büszke vagyok a tanítványaimra, többen közülük jeles, elismert művészek lettek. A legérdekesebb pillanatban hagytam ott a tanítást egy másik nagyobb élményért, a családalapításért. Húsz évig heti egy-két alkalommal külsősként, az elmúlt öt évben heti másfél napot óraadóként oktattam. Most főállásban visszatértem a tanításhoz. 14 és 24 év közötti diákoknak tanítok stílus- és viselettörténetet. A textilműves, grafikus, festő és divatstílus- és jelmeztervező szakon végzett hallgatók képző- és iparművészeti munkatársak lesznek.
– Milyen érdekességekre hívja fel a figyelmüket?
Megtanuljuk, hogy mi köze a Krisztus után háromszáz évvel a bíborcsigából kipréselt bíborszínnek Hollywood vörös szőnyegéhez, hogy ma miért a körömfestés a legfőbb önkifejezési mód, vagy hogyan döntjük el néhány másodperc alatt, hogy valaki szimpatikus-e vagy sem.
Miközben a lovagi életről, az akkori viseletről beszélünk, vagy arról, hogy a nagymama miért kérdezi az unokájától, hogy van-e már lovagja, a Carmina Buranát hallgatjuk és az Excaliburből nézünk részleteket. Aztán kicsöngetnek, és a diákok nem mennek ki a teremből, ülnek tovább, hallgatják a zenét, nézik a filmet. Nem is álmodtam olyan szeretetről és tiszteletről, amellyel körbevesznek.
– A gimnáziumban drámatagozaton, mellette a középfokú zeneiskolában zongora–hárfa szakon, az ELTE-n magyar–történelem–esztétika szakon végzett. Hogyan kötelezte el magát évtizedekre a színház és a látvány mellett?
– Nincs nap, hogy ne jusson eszembe egyetemi tanárom és mesterem, Kerényi Ferenc, az ország egyik legjobb irodalomtörténésze, kutatója, pedagógusa. A Színházi Intézet igazgatójaként az óráit az intézetben tartotta, és az érdeklődőket rögtön bevonta a kutatásaiba, lexikonok szócikkezésébe. Még egyetemista voltam, amikor elvállalta a Színművészeti Főiskola egyik monstre kiállításának megrendezését, ahol engem, a fiatal kollégát, már, mint kurátort mutatott be. Kerényi mester mellett felnőtt egy négy-öt fős csapat, akikkel folyamatosan együtt működött. Ma is mindenki a Színházi Intézetnek dolgozik külsősként vagy belsősként – rajtam kívül.
– Mi volt a feladata a szcenikai gyűjtemény vezetőjeként?
– Én fedezhettem fel kincseket a Nemzeti Közgyűjteménynek, s dönthettem el, hogy mi szerepeljen kiállításon, melyik tárgyról szülessen publikáció vagy könyv. Komolyan jegyzett jelmez- és díszlettervezők elképesztő igényességgel készült munkáit – terveket, Bajor Gizi, Jászai Mari, Fedák Sári, Ódry Árpád jelmezeit, maszkokat, kalapokat, plakátokat, maketteket – sikerült behoznom a gyűjteménybe. A Mesélő jelmezek című könyvemben ezekre a kivételes darabokra szeretném felhívni a figyelmet. A kötet nemcsak a szakembereknek nyújt segítséget, a nagyközönség számára is érdekes történetek találhatók benne. Európában jóval kisebb textil- és viseleti gyűjtemények hatalmas albumokban jelentetik meg a képeiket, és naponta online megosztókra teszik fel őket. Büszkék a gyűjteményükre. Valahogy ez nálunk elsikkadt, ezért is volt fontos számomra, hogy szülessen egy kötet a szcenikai gyűjtemény rejtett kincseiről. Ma már egészen más kihívások várnak egy muzeológusra. Megváltozott a múzeumok szerepe, eltolódott az adatbázis-építés, a digitalizáció felé – ami fontos, de számomra elveszett a varázsa. Az én világom a gyűjtemény létrehozása, működtetése, felépítése és bemutatása volt.
– Hány kiállítást rendezett?
– Több százat, a hozzájuk kapcsolódó eseményekkel, katalógusokkal, előadásokkal. A Szcenika sorozaton belül 19 könyvet jelentettünk meg. Élménygalopp volt az első huszonöt év.
– Hogy választotta ki azokat a művészeket, akiknek külön kötetet szentelt?
– Egyrészt azok közül választottam, akiknek a Színházi Intézetbe került a munkájuk jó része – tervezéseik, előadásaik látványlenyomatai, színlapok, plakátok, makettek –, másrészt felkérés alapján.
Jánoskúti Márta Kossuth-díjas jelmeztervező ragaszkodott hozzá, hogy együtt készítsük el a Szenvedélyem, a hivatásom című kötetet a munkásságáról. Gombár Judit jelmeztervező a végrendeletében is kikötötte, hogy hozzám kerüljenek a munkái, én dolgozzam fel az anyagot.
Azt már én tettem hozzá, hogy készüljön belőle egy kötet, amire a halálos ágyán becsületszavamat adtam. Két évig rendszereztem a rajzait, vázlatait, olvastam a vele készített jegyzeteimet. 2019-ben jelent meg a Táncszerelem – Gombár Judit című könyv.
– A közösségi oldalán megjelent soraira valaki azt válaszolta, hogy „Nyugi, jön majd a következő hegy.” Várja már?
– Az én célom nem egy következő hegy, hanem hogy a hegytetőn sütkérezzek az ifjúsággal. Hatalmas felelősséggel jár a diákoktól kapott szeretet. 2017-től óraadóként abban voltam a legsikeresebb, hogy néhány hónap alatt színötösre készítettem fel csapatokat írásbeli és szóbeli vizsgákra. A stílusunk, a külsőnk az üres csekk-könyvünk, belépőnk a hétköznapokban. Reggel felkelünk, felveszünk valamilyen ruhát, de mi töltjük meg tartalommal. Ezért a tartalomért én szeretnék felelni az elkövetkező években.
Tízszeres a túljelentkezés az iskolánkba, ahol a tanárok is művészemberek, alkotnak, kiállítanak, és mellette oktatnak.
A diákok teljesen különböző hátterűek, az árvaháztól kezdve a nagyon jómódú családokig, mindenhonnan érkeznek. Belőlük kell közösséget gyúrnom, velük kell elhitetnem, hogy a stílus mindannyiunké, a stílus mindenki luxusa. Bárki megengedheti magának, mert nem pénztárcafüggő, hanem kommunikáció, gondolat, üzenet.
Borítókép: Turnai Tímea (Fotó: Bach Máté)
