– Kihívás olyan regényt adaptálni, mely színesen sok évtizedes szerelmi történetet mesél el. Mi adta az ihletet?
– Az Inversedance Társulattal alapvetően két lábon állunk. Gyerekdarabjainkban magyar szerzők műveit dolgozzuk fel. Felnőtteknek szóló előadásaink eleinte intuíció alapján készültek. Amikor Verdi Traviatáján dolgoztunk, akkor jött az ötlet, hogy jó volna, ha lenne egy kísérleti oldalunk, ahol szabadon koreografálunk, és egy másik vonal, ahol olyan művekből dolgozunk, melyek rám nagy hatással voltak. Motivált a gondolat, hogy induljunk az adaptációk irányába, így született a Szerelem a kolera idején.
– Mit látott meg ebben a Márquez-regényben?
A központi kérdésfelvetése miatt, hogy létezik-e egy életen át tartó vonzalom, szerelem. Mennyire tartós az a kapcsolat, ami szerelemből jön létre, és az, ami más, kulturális megfontolásból, és munka övezi? Létezik-e ilyen? Vagy inkább az a helyzet, hogy a nem beteljesült kapcsolatok képesek hosszú időt megélni? És amelyek be tudnak teljesülni, azok nem lesznek hosszú életűek? E témák köré helyeztem a tartalmi fókuszpontokat.
– A regény a szereplőit fiatal koruktól az időskorig követi, felmutatva a változás, az öregedés jeleit is. A darabban milyen motívumokat emel ki a gazdag történetből?
– Mindig az a kérdés, amikor adaptációt csinálunk, hogy mi az, amit hangsúlyozunk. Számomra kérdés volt, hogy az öregedés vagy a szerelem, a karakter vagy a történet-e a fontos. Legyen benne a darabban az esszenciája! Rájöttem, az a legfontosabb, hogy a darabban azok az érzelmi rétegek legyenek jelen, amelyek az egész regényt átszövik. Megjelenítjük a cselekményszálakat is, de jobban hangsúlyozzuk az érzelmi állapotokat.
– Márquez mágikus realista poétikájára jellemzők az élet részletgazdagságát felvillantó zsúfolt mondatok. Ehhez képest hogyan építi fel a mozgásnyelvet?
– Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a táncművészet egy absztrakt nyelv. Önmagában is hordoz olyan rétegeket, melyek a felszín alatt futnak. Ebben a próbafolyamatban kellett újra és újra rájönnöm, hogy Márquez ugyan nagyon egyedi módon ír, de ahhoz, hogy alkotói gazdagságát visszaadjuk, sok esetben elég a táncnak az az absztrahálása, hogy nem szavakkal fogalmazunk. Kihívást jelentett, hogyan tartsam magam féken, hogy a koreográfia ne legyen túlzó valamelyik irányba, ne legyen túl szürreális, de túl értelmezhető sem. Érdemes megmaradni azon a síkon, ahogy a test abban a pillanatban megszólal. A zene, az egymáshoz való viszonyok is adnak hangulatot, s az emberek lelkébe ezek a finom rezgések jutnak el. Ha ezt megpróbáljuk realistává tenni vagy megfogni a szürreális világ még absztraktabb elemeit, akkor átbillenünk egy olyan szintre, ami már ledobja magáról a cselekményt. E kettő billegésével halad előre a darab, ezt tartjuk egyensúlyban.
– Hogy lesz mégis a hosszú regényből nézhető táncelőadás?
– Az oldalakon keresztül színesen leírt jelenetet nem lehet tánccal ugyanúgy megismételni két mozdulattal. De jelentkezik egy érzés: hiszen ezt már értem! Hiszen a tánc annyi síkon beszél, hogy ha még egy hosszabb jelenetet ráteszel, akkor túlérted a dolgot, túl sok lesz. Egész egyszerűen érted már. A tánc olyan, mint egy jó étel, a világ legjobb anyagaiból dolgozhatsz, ha az arányokat eltéveszted, dobhatod ki. Nekünk az a feladatunk, hogy ehetővé tegyük. A mi verziónkban a fő karakterek önmaguk alakításán kívül az absztrakt jelenetekben a tudatalatti kivetülésévé is válnak. Például Urbino doktor önmaga, máskor pedig összeroskadt testpozícióban a többi szereplővel együtt az utca népe. Hiszek abban, hogy a nézőben még él az a gyermeki létállapot, hogy utazik a fantáziájával. Miért gondolnánk, hogy a felnőttekben ez nincs meg?
Borítókép: Fodor Zoltán (Fotó: Kurucz Árpád)
