„Sokkolni akartam és lenyűgözni” – mondja a film elején és végén Lucian Freud, aki bár önző, különc és érzékeny művész volt, a XX. század egyik legkiválóbb portréfestője lett. De milyen út vezetett idáig? A Lucian Freud Önarckép című képzőművészeti film ezt az utat vázolja fel.
A londoni Királyi Művészeti Akadémia a Bostoni Szépművészeti Múzeummal együttműködve első alkalommal gyűjtötte össze és mutatta be Lucian Freud önarcképeit 2019. október 27. és 2020. január 26. között. A kiállítás hét évtized műveit, több mint ötven festményt, nyomtatványt és rajzot vonultatott fel a kortárs brit művészet 2011-ben elhunyt mesterétől, Sigmund Freud unokájától. David Bickerstaff filmje e kiállítás köré épül, de valójában sokkal többet megmutat: egy elképesztően érdekes pályaív, művészi és lelki fejlődéstörténet rajzolódik ki.
Lucian Freud 1922-ben született Berlinben. Egy kíváncsi, eleven kisfiú volt, aki két fiútestvére közül azzal tűnt ki, hogy kitűnően rajzolt. A család 1933-ban Angliába emigrált, itt végezte művészeti tanulmányait, ám az iskolákba való beilleszkedéssel meggyűlt a baja. Első önarcképét 1940-ben festette, huszonkét évesen már képeket adott el a Tate Galériának, de korántsem volt még kész festő ekkor. Folyamatosan csiszolta rajzkészségét, miközben magazinokba, kiadványokba kapott megbízásokat. Párizsba 1946-ban jutott el először, itt találkozott Picassóval, Giacomettivel, Balthusszal, és más művészekkel. Szabados életet élt, gyakran beleszeretett azokba a nőkbe, akik hónapokig, akár évekig modellt álltak neki. A film amellett, hogy elmeséli életét, bemutatja műveit; korai alkotásai közül kiemelkedik például a Megdöbbent férfi (1948) című rajz, amelyen nincs semmi szürrealista emelkedettség.
David Dawson festőművész, kurátor arról beszél, hogy Lucian Freud festészete és az élete rendkívüli módon összefonódott. A lassított kamerafelvételeknek köszönhetően pedig betekinthetünk a festőművész műtermébe. Látjuk a hatalmas kupacban álló ecseteket és festéktubusokat, a festőállványokat, az összepingált falat, valamint a tükröt, amely fontos eszközként szolgált az önarcképek festésekor. A műterem volt a legfontosabb helyszín az életében, több időt töltött itt el, mint amennyit alvásra fordított.
Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején megváltozott a nézőpontja, különösen az önarcképek koncepciójának területén. Egyszerre nagyobb hangsúlyt helyezett az érintésre és más érzékekre. Az 1952-ben és 1956-ban festett, befejezetlen miniatűr önarcképei erről tanúskodnak. Vastagabb ecseteket kezdett használni. Stílusa egy lassú, de radikális átalakuláson ment keresztül, ezt tükrözi 1963-ban készült önarckép sorozata, amelyen saját magát helyezte előtérbe. Festői önkifejezésének módja folyamatosan változott, s vele együtt az önarcképek is merészebbé, határozottabbá, majdhogynem kubistává váltak.
A National Portrait Galleryben kiállított, 1963-as apró önarcképének minden egyes vonása olyan, mintha ecset helyett szinte ujjal festette volna, mintha háromdimenziós lenne.
Az önarckép különös műfaj, a visszatükröződést mutatja. Freud azt vallotta, hogy saját magát megfesteni nehezebb, mint másokat. Az 1985-ben készült világhírű önarcképén az öregedés érzésének első jeleit láthatjuk, míg a Festő munkában, visszatükröződés című, meztelen önarcképe 1993-ból egy bizonyos időtlenséget sugároz.
Tim Marlow, a londoni Királyi Művészeti Akadémia egykori művészeti igazgatója szerint nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Freudnak helye van az elmúlt ötszáz év legnagyobb európai festői között. Nem éri el példaképei, Dürer, Tiziano vagy Rembrandt szintjét, de méltó követőik közé tartozik. Korai képein a saját hangját, technikáját keresi, míg késői alkotásain az időtlenség és az emberi test gyarlósága kerülnek előtérbe, az idő pusztító ereje, a halandóság és az ellene való küzdelem. És mindezt a film közeli felvételein látni egészen katartikus.
Borítókép: David Dawson szerint Freud önarcképsorozatának fontos helye van a művészettörténetben (Fotó: Europress/AFP)
