Európa élvonalába tart az Opera

A kulturális minisztérium tavaly decemberi közlése szerint új pályázatot írnak ki a Magyar Állami Operaház főigazgatói posztjának betöltésére. Ókovács Szilveszter megbízatása február 14-én lejárt, ám mandátumát megbízott főigazgatóként július 31-ig, de legfeljebb az új vezető kinevezéséig meghosszabbította Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter. Ókovács Szilveszter tizenegy és fél éve vezeti a dalszínházat. Eredményeiről, céljairól kérdeztük a főigazgatót.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

– A legfontosabb felújítás magának az Andrássy úti palotának a rekonstrukciója volt…
– Igen. Az Operaház épületét szinte teljes felújították. Színpadtechnikával, akusztikával, érintésvédelemmel indult, azután egyre nagyobb területre terjedt ki. Öröm, hogy most minden lényeges elkészült az egyik legfontosabb hazai műemléken, amely minden nap jelentős terhelésnek van kitéve, komoly gépek mozognak benne, hatalmas liftrendszerek működnek, tűz ég a színpadon, folyton építenek-bontanak benne, szóval nagyon ráfért. Mostantól azon leszünk, hogy úgy vigyázzunk rá, tervezetten úgy gondozzuk, mint a bécsiek, akik az 1955-ös újranyitás óta nem állították le fő identitás- és bevételképző épületüket. A pesti Operaház ezalatt tíz évet hagyott ki!

– A hosszú kihagyás ellenére sikerült visszahozni a közönséget az Operaházba?
– Míg a többi aktivitásunkat keresztfinanszírozó Ybl-palota szépült, csaknem ötéves leállása értelemszerűen visszavetette magát az intézményt. Nehéz évek voltak, a Covid tovább rontott a helyzeten, és néhány nappal az újranyitás előtt kitört a háború. Mégis: 2022 márciusa óta gyors gyógyulásban vagyunk, a tavalyi év már csúcsot hozott, az Opera saját bevétele meghaladta a négymilliárd forintot, a közönség tódul, és hónapokra nem lehet előre jó jegyet váltani. Az Ybl-palota zseniális, majdnem csak mágikus épület, a magyar operajátszás itt van igazán a helyén.

– Meg tudná fogalmazni, miért ennyire népszerű az opera?
– Sok fűszer kell hozzá és jó alap, önmagában egyik sem üdvözít. A magyar operajátszás épp kétszáz éves, a nyugat-európainak csak a fele. Őseink el voltak foglalva törökkel-némettel, de azután rakétasebességgel törtünk előre: ma már masszív a gyökérzet. 

Nyitottan, de a nemzeti érdeket szem előtt tartva működünk: Erkel, Goldmark, Bartók, Kodály, Dohnányi és a kortárs magyar szerzők, alkotók kiemelt helyet kapnak a programban. 1945 előtt a polgárságnak volt ideje, lehetősége beleszokni az operakultúrába, utána a teljes társadalomra öntötték ezt a kommunisták a maguk sajátos eszközeivel (iskolai és brigádszintű nyomás, állami rádió, tévé, sajtó), de kétségtelenül pozitív folyamatokat is elindítva ezzel. Az utóbbi évtizedben hihetetlen emelkedést produkált az Opera zenekara, aki jár előadásra, tudja, micsoda zajos sikert aratnak a kollégák estéről estére. 

Költöttünk, amennyit tudtunk, hangszerre is, mégsem járja, hogy a markolós otthonról hozza a markolót, és annak a minőségétől függjön az építkezés… A megfiatalított, jobban szervezett énekkarunk még egy nemzetköri szakportál „világbajnoki” címét is elhozta. A nyugati világban végbemenő folyamatok – együttesek megszűnése, kortárs tánc felé eltolódás – pedig erősítették a mi eredeti szándékunkat: Közép-Európa legjobb klasszikusbalett-társulatának felépítését. London, Párizs, Moszkva, Szentpétervár, Budapest: e városok mára a klasszikus balett fellegvárai – nem én mondom, nemzetközi szakemberek, legutóbb épp Berlinben. 

Már nemcsak a vágyaimat vetítem ki a nézőkre: valóban honorálják, hogy a világ legnagyobb társulatának egyikével hatalmas palettát nyújtunk minden évben opera- és balettcímekből, egyre magasabb színvonalon. 

Az időt hátratekerni, az 1955-ös számokat – egymillió néző, hatszáz nagytermi előadás, 65 cím/évad – visszahozni nem lehet, hiszen mesterségesek voltak azok is egy nagyon más, sokkal kevésbé zajos, zárt világban, ahol a munkajogot, tűzvédelmet hírből sem ismerték, a zsúfolt nézőtereken sokkal több szűk szék fért el, és a színpadi környezet, a produkciók többsége is faék-egyszerűségű volt. Igyekszem tapintatosan vizsgálni az Opera történelmét, de a tömegtermelős időkben a zenei és a táncminőség sem minden este járt a zeniten. Ma háromszáz előadás, háromszázezer néző a cél, és jól megrágva az adatokat talán érteni, hogy a kollégák mégsem maradnak el semmiben az elődök mögött.

– Hogyan látja, mik voltak az elmúlt tizenkét év legnagyobb sikerei, legfontosabb produkciói, nemzetközileg is jegyzett eredményei? 
– Egy futurisztikus, csak magyarokkal kiállított Ring-tetralógia, Strauss és Prokofjev főműveinek hazai bemutatói (Az árnyék nélküli asszony, Háború és béke), Bieito, a katalán sztárrendező híres Carmen-előadása, az orosz Barkatov Nyugat lánya-produkciója, Almási-Tóth András művészeti igazgató Parsifalja és Tündérkirálynője, Kocsár Balázs fő-zeneigazgató ős-Hunyadijának elfogadtatása, Solymosi Tamás balettigazgató megújított Diótörője, amely tumultuózus jeleneteket produkál a virtuális pénztáraknál, vagy Ekmann és Eyal egyfelvonásosai… Több mint kétszáz produkciót hoztunk ki, ebben kicsik is vannak bőven, kamaradarabok, egyfelvonásos operák, balettek, gyermekelőadások. A törzsrepertoár nagy részét tervszerűen lecseréltük, gyakran harminc-negyven éves produkciókat. Nem irtottuk az előző kurzusok műveit – egy korábbi művészeti vezető négy rendezése is ment éveken át, korábbi főigazgatóé ugyanúgy. 

De müncheni Jean-Pierre Ponnelle-előadástól több salzburgi bemutatón át egy genfi koprodukcióig sok szín került a programra. A baletté más világ, ott minden nagy slágerdarab csak a jogtulajdonosok meggyőzésével hozható el, és bár tetemes az anyagi igény is, előtte áll a társulat minősége. Kivétel nélkül mindenkit meggyőztünk.

– Ha már szóba került, meg kell kérdeznem: mennyire látszik a nagyvilágban a magyar Operaház teljesítménye?
– Bő négyszáz kritika jött le rólunk harminc ország százhúsz orgánumában: a héten válaszoltam a Guardian fényképes cikkére, a New York Times ötször is írt Porgy és Bess-előadásunkról, de beregszászi Bánk bán-vendégjátékunkról is fotóval cikkezett. Nem állítom, hogy mindig pozitív az előjel, de mi Magyarország operaháza vagyunk, és a magyaroknak most sehol sem egyszerű. 

Az előítéletesség, a kettős mérce és a politikai szemüveg után említem, hogy egy nagy nyugati operaház forrásainak a hatodából-tizedéből költünk, ez is határt szab, de ma ez a realitás. 

Eközben három kontinens huszonnyolc országának hatvanhárom városában vendégszerepeltünk kétszáztizenegy estén, ezek brutális számok, és a negyvenhét út kilencven százalékát nem magyar állami forrásból, hanem a külföldi partner pénzéből finanszíroztuk. A Magyar Királyi/Állami Operaháznak fennállása óta nem volt olyan tizenkét éve, amely a társulat ilyen erős nemzetközi jelenlétét hozta volna – arról nem is szólva, hogy több mint kétszáz külföldi csillagot léptettünk fel itt, tehát ebbéli feladatunkat is bőven túlteljesítettük.

– Akkor beszéljünk pár szót a konfliktusokról is! Csak a közelmúltban elhíresült vita alakult ki a vidéki színházak és az Opera vezetése között, aztán a táncosképzés körül volt a szokásosnál élesebb szóváltás…
– Ha valakinek erős víziója van és ezért lépéseket is tesz, akkor másoknak érdeksérelmet okoz. Az intézményem érdekeit kell képviselnem akkor is, ha ez konfliktusokkal jár. Nem baj, ha vannak viták, az a baj, ha nincsenek megoldások. Az egyik vita arról szólt, hogy „miért nem hagyunk élni másokat”, a másik pedig, hogy „miért nem hagynak élni minket mások”. Ez is mutatja, hogy az ember hol ilyen, hol olyan helyzetben találja magát, kellenek tehát megoldások, és lettek is.

– Nem titok, hogy újra megpályázza a főigazgatói posztot. Milyen tervekkel készül az új ciklusra? 
– Tíz évad tervét teszem le a pályázatban, kimeríthetetlen kincsestár a művészet, ezzel most nem untatnám. Viszont az Erkel Színház türelmesen várja egy nagyobb felújítás kezdetét, a koncepcióterveket elkészítettük. 

Az egykor ugyanitt működő Városi Színház színes profiljait kell visszanyernie a főváros tán legjobb akusztikájú és biztosan legnagyobb termének: népoperák, vígbalettek, szimfonikus hangversenyek (több fővárosi zenekar), néptáncgálák, különleges musicalprodukciók, ültetett dzsessz- és unplugged koncertek, minőségi rendezvények helyszíne legyen, a kezelésünkben maradva. Az Eiffelben is be kell fejezni néhány fejlesztést, amely már direkt módon is a jövő felé mutat, a magyar gyerekekbe való befektetés irányába.

– Felvázolná az iskola távlatait?
– A londoni Royal Opera negyedik szintjén látni egy, az épületből kilógó folyosót. Úgy is hívják: köldökzsinór, azon át közlekednek a szomszéd épületből a Royal Ballett School növendékei. Nekünk az Eiffelben adatik hely arra, hogy a kétszázötven gyermeket, akik az Opera kórusába és balettintézetébe járnak, igazán képezni tudjuk. Rengeteg darabban szerepelnek, sok műben épp azért, hogy ők szólíthassák meg a kortársaikat. 

Normál tanrendű intézményben ez nem megy, amíg igen, addig is csak csikorogva. Ezért minden nagy operának van saját iskolája. A szülők, akiknek áldozatán is alapul jelenleg az Opera műsorterve, ugyanúgy fogják szeretni. Nálunk is lesz operastúdió, ahol ösztöndíjjal tanulhatnak a Zeneakadémiát végzettek még két évet. De a duális szakképzésbe is beszálltunk, elhivatott kollégákat ma már így lehet „kitermelni”, középiskolás korban. 

Végső soron minden, amit teszünk, a szemünk fényéről szól, az átörökítésről, a nemzet valódi szolgálatáról. Van rá példám: egyszerre épültek, sőt látják is egymást, olyan az Operaház, mint Ybl másik nagy műve, a Szent István-bazilika. Ha ránéznek, a nemhívő magyarok is pontosan tudják, hogy őket ugyanúgy gazdagítja. 

Borítókép: Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)