– Az elmúlt években óriási beruházásokra volt lehetősége az Operának. Melyek voltak a legfontosabbak?
– Nagy munkával és konzekvens kormányzati támogatással látványos eredményeket értünk el. Hamar játékképessé tettük a 2007-ben lelakatolt Erkel Színházat. 2013 márciusától már próbaszezont tartottunk benne, és a budapestiek visszataláltak a II. János Pál pápa térre – évek telnek el, mire a társadalom szélesebb tömegei egy színház bezárását vagy újranyitását észreveszik!
Az Eiffel Műhelyházzal világszínvonalú hátteret építettünk az Opera mögé: díszletet-jelmezt-kelléket gyártani, azt raktározni, próbálni és kísérletezni, gyerekközönséget nevelni itt aztán tényleg lehet. Az Eiffel majdnem akkora, mint a Parlament. Majdnem – mert még nagyobb is. Természetesen az egykori Északi Járműjavító Eiffel-csarnoka ipari műemlék, nem Steindl Imre, hanem Feketeházy János MÁV-mérnök alkotása. Mégis erős jelkép, hogy idehaza a legnagyobb középület a magyar kultúra zászlóshajójának, az Operának a bázisa – és ezt az Opera Europa nemzetközi szervezetünk éves kongresszusán is elmondtam, épp az Eiffelben. A miénk kultúrnemzet: nem mintha nemzet és kultúra ne függenének össze mindenütt, de a pánszláv-angolszász-latin tengerben mi senkinek nem vethetjük a hátunkat kulturális értelemben. Ezerrel kell nyomatnunk, átörökítenünk a saját kultúránkat, ezt szimbolizálja, hogy a nemzeti kormányzat épp e célra adta oda az Eiffelt. Kitalálni, szervezni, tervezni, belakni és működtetni pedig életem legizgalmasabb éveit jelentette – eddig. Első generációs értelmiségiként mindig volt valami szégyenérzet bennem, hogy nem eléggé produktív, amit mi, művészek teszünk. Az Operában ez elmúlt: bejön deszka, acél, vászon, szög és cérna, néhány tervező rajzokkal, sok énekes, táncos, muzsikus kottákkal, és a képzeletbeli másik csövön magas minőségű előadás jelenik meg, óriási materiális és szellemi hozzáadott értékkel. A legnemesebb munkák egyike a miénk, nyomában élményalapú oktatással, rekreációval vagy katarzissal.
– A legfontosabb felújítás magának az Andrássy úti palotának a rekonstrukciója volt…
– Igen. Az Operaház épületét szinte teljes felújították. Színpadtechnikával, akusztikával, érintésvédelemmel indult, azután egyre nagyobb területre terjedt ki. Öröm, hogy most minden lényeges elkészült az egyik legfontosabb hazai műemléken, amely minden nap jelentős terhelésnek van kitéve, komoly gépek mozognak benne, hatalmas liftrendszerek működnek, tűz ég a színpadon, folyton építenek-bontanak benne, szóval nagyon ráfért. Mostantól azon leszünk, hogy úgy vigyázzunk rá, tervezetten úgy gondozzuk, mint a bécsiek, akik az 1955-ös újranyitás óta nem állították le fő identitás- és bevételképző épületüket. A pesti Operaház ezalatt tíz évet hagyott ki!
– A hosszú kihagyás ellenére sikerült visszahozni a közönséget az Operaházba?
– Míg a többi aktivitásunkat keresztfinanszírozó Ybl-palota szépült, csaknem ötéves leállása értelemszerűen visszavetette magát az intézményt. Nehéz évek voltak, a Covid tovább rontott a helyzeten, és néhány nappal az újranyitás előtt kitört a háború. Mégis: 2022 márciusa óta gyors gyógyulásban vagyunk, a tavalyi év már csúcsot hozott, az Opera saját bevétele meghaladta a négymilliárd forintot, a közönség tódul, és hónapokra nem lehet előre jó jegyet váltani. Az Ybl-palota zseniális, majdnem csak mágikus épület, a magyar operajátszás itt van igazán a helyén.
– Meg tudná fogalmazni, miért ennyire népszerű az opera?
– Sok fűszer kell hozzá és jó alap, önmagában egyik sem üdvözít. A magyar operajátszás épp kétszáz éves, a nyugat-európainak csak a fele. Őseink el voltak foglalva törökkel-némettel, de azután rakétasebességgel törtünk előre: ma már masszív a gyökérzet.
Nyitottan, de a nemzeti érdeket szem előtt tartva működünk: Erkel, Goldmark, Bartók, Kodály, Dohnányi és a kortárs magyar szerzők, alkotók kiemelt helyet kapnak a programban. 1945 előtt a polgárságnak volt ideje, lehetősége beleszokni az operakultúrába, utána a teljes társadalomra öntötték ezt a kommunisták a maguk sajátos eszközeivel (iskolai és brigádszintű nyomás, állami rádió, tévé, sajtó), de kétségtelenül pozitív folyamatokat is elindítva ezzel. Az utóbbi évtizedben hihetetlen emelkedést produkált az Opera zenekara, aki jár előadásra, tudja, micsoda zajos sikert aratnak a kollégák estéről estére.
Költöttünk, amennyit tudtunk, hangszerre is, mégsem járja, hogy a markolós otthonról hozza a markolót, és annak a minőségétől függjön az építkezés… A megfiatalított, jobban szervezett énekkarunk még egy nemzetköri szakportál „világbajnoki” címét is elhozta. A nyugati világban végbemenő folyamatok – együttesek megszűnése, kortárs tánc felé eltolódás – pedig erősítették a mi eredeti szándékunkat: Közép-Európa legjobb klasszikusbalett-társulatának felépítését. London, Párizs, Moszkva, Szentpétervár, Budapest: e városok mára a klasszikus balett fellegvárai – nem én mondom, nemzetközi szakemberek, legutóbb épp Berlinben.
Már nemcsak a vágyaimat vetítem ki a nézőkre: valóban honorálják, hogy a világ legnagyobb társulatának egyikével hatalmas palettát nyújtunk minden évben opera- és balettcímekből, egyre magasabb színvonalon.
Az időt hátratekerni, az 1955-ös számokat – egymillió néző, hatszáz nagytermi előadás, 65 cím/évad – visszahozni nem lehet, hiszen mesterségesek voltak azok is egy nagyon más, sokkal kevésbé zajos, zárt világban, ahol a munkajogot, tűzvédelmet hírből sem ismerték, a zsúfolt nézőtereken sokkal több szűk szék fért el, és a színpadi környezet, a produkciók többsége is faék-egyszerűségű volt. Igyekszem tapintatosan vizsgálni az Opera történelmét, de a tömegtermelős időkben a zenei és a táncminőség sem minden este járt a zeniten. Ma háromszáz előadás, háromszázezer néző a cél, és jól megrágva az adatokat talán érteni, hogy a kollégák mégsem maradnak el semmiben az elődök mögött.
