Guiseppe Collodi Pinokkió című meseregénye 1881-ben jelent meg először, és az azóta eltelt, bő 140 év alatt a fából faragott, majd hús-vérré váló fiú története a filmipar egyik kedvence lett – tavaly például két stúdió is előállt a maga friss változatával.
A Disney élőszereplős alkotása jókora fiaskónak bizonyult – pedig az a Robert Zemeckis volt a rendezője, egyben forgatókönyvének társírója, akinek egyebek mellett a Vissza a jövőbe-trilógiát köszönhetik a filmkedvelők. A Netflixhez köthető, másik alkotás úgynevezett stop motion technikával készült animációs film. (Az eljárás lényege: a stáb tagjai külön-külön, állóképként rögzítik a képkockákat, és csak később dolgozzák össze őket mozgóképpé.) A társrendező és társ-forgatókönyvíró Guillermo del Toro volt, aki 2017-ben aratta legnagyobb kritikai sikerét: A víz érintése című filmje nem kevesebb, mint négy Oscart nyert! Az általa készített változat nem a klasszikus mese újraforgatása, sokkal inkább újragondolása: több ponton eltér a Collodi-féle eredetitől, ahogy a Disney 1940-es, mára szintén klasszikussá lett rajzfilmváltozatától is.
E filmben Dzsepettó nem azért vágyik gyermekre, mert nem adatott meg neki, hogy megszülessen, épp ellenkezőleg: azért, mert volt egy fia – Carlo –, de elragadta tőle a háború, és a fafaragó mester képtelen túllépni e veszteségen.
A másik szembeötlő változás: a történet nem a XIX. századi, hanem a II. világháborús Olaszországban játszódik, így fontos szerepet kap benne a fasizmus előretörése, a fanatizmus elhatalmasodása és a háborús felkészülés – sőt, egy ponton maga a Duce, vagyis Benito Mussolini is színre lép, hogy aztán meg is kapja a magáét.
Aki ismeri a rendező munkásságát, aligha találja meglepőnek e módosításokat. Érzelmekkel teli, helyenként szomorú történetek, melyekben keverednek a valós konfliktusok és a főszereplők – egy kegyetlen világban helytállni kényszerülő, nemegyszer magányos gyerekek – képzeletében játszódó események… Ezek Del Toro védjegyei.
Kezei között az új Pinokkió tehát meglepően sötét, olykor kimondottan komor alkotás lett, ami a helyenként kísérteties, helyenként gótikus hatásokat mutató látványvilágon is érződik.
Az animáció ezzel együtt lélegzetelállító, a film vizuális megvalósítása hibátlan – a társrendező-társforgatókönyvíró és csapata idén el is nyerte a legjobb animációs alkotásnak járó Oscart.
Ami viszont a beltartalmat – magát a történetet és annak elmesélését – illeti, a készítők munkáját nem lehet kifogástalannak nevezni.
A film 117 perces játékideje túlságosan hosszú, 30 percet minden további nélkül ki lehetne vágni belőle.
A forgatókönyv túlburjánzik, túlságosan sok szál, téma és motívum bukkan fel benne: a központi karakter fejlődése, Dzsepettó hozzáállásának és érzelmi viszonyulásának megváltozása, a vándorcirkusz (értsd: a szórakoztatóipar) világának visszásságai, egy háborús-politikai, továbbá egy túlvilági (pokolbéli?) szál.
A készítők mintha nem tudták volna eldönteni, melyiket milyen súllyal szerepeltessék a történetben, és mit állítsanak a középpontba, a film így kissé zsúfolttá, fókuszálatlanná és szétesővé vált.
Benyomásaink vegyes jellegét erősíti, hogy a humor egyszerűen kilóg az új Pinokkióból. Tücsök Sebestyénnel például csaknem kizárólag egy bizonyos dolog történik – nyilván nem fogjuk elárulni, mi az, de bekövetkezése egy idő után kiszámíthatóvá teszi a filmet –; a betétdalok önmagukban gyengék és jellegtelenek, szerepüket tekintve meg feleslegesek: nemhogy nem viszik előre a cselekményt, de inkább kizökkentik a nézőt.
De ha ez a Pinokkió aktívabb valamiben, mint leggyakrabban emlegetett elődje, a klasszikus Disney-változat, hát akkor az a kérdések feltevése.
Del Toro jól érzékelhető módon olyan témákról kíván szólni, mint a hozzánk közel álló személy elvesztésének következményei, a feltétel nélküli szeretet kialakulásának nehézségei, a halhatatlanság és a halandóság egymáshoz viszonyított értéke, valamint a bizonyos apafigurák elleni lázadás szükségessége.
Del Toro a válaszadás során visszájára fordítja az 1940-es film mondanivalóját, és amellett érvel:
nem Pinokkiónak kell megváltoznia és úgy viselkednie, mint egy valódi kisfiú, hanem Dzsepettónak kell őt olyannak elfogadnia, amilyen. (És kezdetben bizony meglehetősen irritáló – nem csak a viselkedése, de már a megjelenése is.)
A központi üzenethez képest a többi meglehetősen egyszerű: az légy, aki vagy, hiába is akarnál más lenni; a háború gonosz, a fasizmus embertelen; hazudni nem jó, kivéve, amikor mégis. Az elgondolkodtató kérdésfeltevést tehát agyonkoptatott, lebutított, már-már közhelyes feleletek követik – a film talán e fronton teljesít leggyengébben.
Ugyanakkor Del Toro nem volna Del Toro, ha alkotásában nem kacsintana ki korábbi filmalkotásokra. A jelenet, amelyben Dzsepettó kifaragja Pinokkiót, olyannyira a Frankensteint idézi – méghozzá azt a jelenetsort, amelyben az ifjú tudós létrehozza a maga, a későbbiekben csak szörnyként emlegetett kreatúráját –, hogy az utalás talán azon nézők számára is nyilvánvaló, akik ritkán ruccannak ki a horrorfilmek világába.
