Filmtörténetet írt a John Wick 4.

Lenyűgözően látványos lett Chad Stahelski John Wick: 4. felvonás című filmje. A John Wick-filmek esetében megfigyelhető, hogy az első résznél jobb lett a második, majd a másodiknál sokkal jobb a harmadik, a negyedik rész pedig a korábbi hármat klasszisokkal múlja felül. Filmtörténetet látunk tehát, ráadásul olyat, ahol filmtörténetet idéznek, és talán nem túlzás azt mondani, hogy filmtörténetet is írnak. Persze az akciófilm műfaján belül.

Keanu Reeves as John Wick in John Wick 4. Photo Credit: Murray Close Fotó: Murray Close/Lionsgate

Jó nézni Chad Stahelski John Wick 4. felvonás című filmjét. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy lenyűgözően látványos beállításokkal él. Stahelski olyan alaposan és gondosan rendezi be egy-egy jelenet látványvilágát, amilyenhez kicsit sem vagyunk hozzászokva. Ha bárhol leállítjuk a negyedik részt, és kimerevítjük a képet, akkor olyan érzésünk lehet, mintha egy festményt néznénk. Hiába a temérdek közhelyes helyszín (a berlini Brandenburgi kapu, a párizsi diadalív, az Eiffel-torony vagy a Sacre-Coeur) minden átlényegül, mert Dan Laustsen operatőr olyan színszűrőket használ, amelyek révén egyedi látványvilágot teremt. Ráadásul egyáltalán nem hétköznapi nézőpontokból látjuk a cselekményt, van, hogy egy kicsit lejjebb helyezi a kamerát, mint ahogyan megszoktuk, néha pedig felülről látunk mindent, mintha egy házon nem lenne tető.

John Wick 4. Fotó: Forum Hungary

A John Wick 4. megidézi a Volt egyszer egy vadnyugatának párbajjelenetét

Azért is jó nézni John Wick 4. felvonását, mert olyan művészi szintre viszik a verekedést, mintha tánc lenne, még azt sem túlzás mondani, hogy balett, ami egyébként jelen is van a filmben mint a legnemesebb mozgásforma. Nemcsak a képi világ hasonlatos a festményekére, hanem konkrétan temérdek festményt is látunk a filmben, nyilván nem véletlenül. 

A két leghangsúlyosabb alkotás két Delacroix-kép, az egyik A Szabadság vezeti a népet, ami egyértelműen John Wick lázadását értelmezi, a másik a kegyetlenség apoteó­zisának tekintett festmény, a Sardanapalus halála, amely a hatalom köreinek erkölcstelenségére utal.

Az alkotás a barátságot mint mindenekfölötti értéket mutatja föl, és akciófilmekben nem megszokott módon a házasságot is értéknek nevezik, John Wick arra az esetre, ha meghalna, csak annyit szeretne a sírján látni, hogy férj volt ő, mert ameddig lehetett, hűségben szerette kedvesét. A film megidézi Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatának párbajjelenetét, de visszaköszönnek például a Szárnyas fejvadászból vagy Kuroszava Akira filmjeiből olyan képek, amelyek nem másolatok, hanem gondolati építmények a műben.

Keanu Reeves jól hozza a táncra emlékeztető harcművészet mozdulatsorait

Ez a film ugyanis arról szól, hogy meg kell tudni változtatni azokat a szabályokat, amelyek ártatlan emberek életét teszik tönkre, és arról is, hogy vezetésre méltatlan emberek kezébe került a világ irányítása. Olyan emberekébe, akiknek nem érték az emberi élet, tehát nagy a baj, nem is gondolnánk, hogy mekkora. 

Egyébként mélyen elgondolkodtató, hogy sokadik kultuszfilmben látunk olyan titkos társaságot (gondoljunk csak például a legutóbbi James Bond-filmre), amely a világunk irányításával foglalkozik, ám úgy működik, mint egy maffia, és tagjai nem hisznek sem Istenben, sem emberben.

Keanu Reeves igazán emlékezetesen és egészen hitelesen hozza a táncra emlékeztető harcművészet mozdulatsorait, de azért azt is érdemes megemlíteni, hogy valószínűleg nem a színészi képességei miatt szeretik a nézők, mert ahogy a Mátrixban, úgy most is olyan szomorúkutya-tekintettel néz a film elejétől a végéig, mint akinek éppen elveszik az ebédjét, de nem igazán akar tenni ellene. Aztán mégiscsak tesz, nem is keveset, de nem igazán akarja ő ezt a küzdelmet, igazából csak szeretne visszavonulni és a felesége emlékével, békében élni. De nem lehet. Egy pokoli világot látunk a John Wick negyedik részében, egy olyat, ahol elszabadult az ördög, célja az emberi jóságnak még az emlékét is eltörölni. Szép, hogy a westernfilmekre jellemző párbajjal zárul minden, és a néző csak drukkolhat, hogy jó ritmusban, a totál és a premier plánok megfelelő sorrendjében láthassa azt, ahogyan győzedelmeskedik a jóság. Másként: nagyon izgultunk, hogy a rendező ne rontsa el a végét, de az igazat megvallva Sergio Leonét is megszégyenítően látványos és ötletes befejezés született. Nem rontotta el.

Borítókép: Jelenete a filmből (Fotó: Forum Hungary)