Jó nézni Chad Stahelski John Wick 4. felvonás című filmjét. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy lenyűgözően látványos beállításokkal él. Stahelski olyan alaposan és gondosan rendezi be egy-egy jelenet látványvilágát, amilyenhez kicsit sem vagyunk hozzászokva. Ha bárhol leállítjuk a negyedik részt, és kimerevítjük a képet, akkor olyan érzésünk lehet, mintha egy festményt néznénk. Hiába a temérdek közhelyes helyszín (a berlini Brandenburgi kapu, a párizsi diadalív, az Eiffel-torony vagy a Sacre-Coeur) minden átlényegül, mert Dan Laustsen operatőr olyan színszűrőket használ, amelyek révén egyedi látványvilágot teremt. Ráadásul egyáltalán nem hétköznapi nézőpontokból látjuk a cselekményt, van, hogy egy kicsit lejjebb helyezi a kamerát, mint ahogyan megszoktuk, néha pedig felülről látunk mindent, mintha egy házon nem lenne tető.
A John Wick 4. megidézi a Volt egyszer egy vadnyugatának párbajjelenetét
Azért is jó nézni John Wick 4. felvonását, mert olyan művészi szintre viszik a verekedést, mintha tánc lenne, még azt sem túlzás mondani, hogy balett, ami egyébként jelen is van a filmben mint a legnemesebb mozgásforma. Nemcsak a képi világ hasonlatos a festményekére, hanem konkrétan temérdek festményt is látunk a filmben, nyilván nem véletlenül.
A két leghangsúlyosabb alkotás két Delacroix-kép, az egyik A Szabadság vezeti a népet, ami egyértelműen John Wick lázadását értelmezi, a másik a kegyetlenség apoteózisának tekintett festmény, a Sardanapalus halála, amely a hatalom köreinek erkölcstelenségére utal.
Az alkotás a barátságot mint mindenekfölötti értéket mutatja föl, és akciófilmekben nem megszokott módon a házasságot is értéknek nevezik, John Wick arra az esetre, ha meghalna, csak annyit szeretne a sírján látni, hogy férj volt ő, mert ameddig lehetett, hűségben szerette kedvesét. A film megidézi Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatának párbajjelenetét, de visszaköszönnek például a Szárnyas fejvadászból vagy Kuroszava Akira filmjeiből olyan képek, amelyek nem másolatok, hanem gondolati építmények a műben.
Keanu Reeves jól hozza a táncra emlékeztető harcművészet mozdulatsorait
Ez a film ugyanis arról szól, hogy meg kell tudni változtatni azokat a szabályokat, amelyek ártatlan emberek életét teszik tönkre, és arról is, hogy vezetésre méltatlan emberek kezébe került a világ irányítása. Olyan emberekébe, akiknek nem érték az emberi élet, tehát nagy a baj, nem is gondolnánk, hogy mekkora.
Egyébként mélyen elgondolkodtató, hogy sokadik kultuszfilmben látunk olyan titkos társaságot (gondoljunk csak például a legutóbbi James Bond-filmre), amely a világunk irányításával foglalkozik, ám úgy működik, mint egy maffia, és tagjai nem hisznek sem Istenben, sem emberben.
Keanu Reeves igazán emlékezetesen és egészen hitelesen hozza a táncra emlékeztető harcművészet mozdulatsorait, de azért azt is érdemes megemlíteni, hogy valószínűleg nem a színészi képességei miatt szeretik a nézők, mert ahogy a Mátrixban, úgy most is olyan szomorúkutya-tekintettel néz a film elejétől a végéig, mint akinek éppen elveszik az ebédjét, de nem igazán akar tenni ellene. Aztán mégiscsak tesz, nem is keveset, de nem igazán akarja ő ezt a küzdelmet, igazából csak szeretne visszavonulni és a felesége emlékével, békében élni. De nem lehet. Egy pokoli világot látunk a John Wick negyedik részében, egy olyat, ahol elszabadult az ördög, célja az emberi jóságnak még az emlékét is eltörölni. Szép, hogy a westernfilmekre jellemző párbajjal zárul minden, és a néző csak drukkolhat, hogy jó ritmusban, a totál és a premier plánok megfelelő sorrendjében láthassa azt, ahogyan győzedelmeskedik a jóság. Másként: nagyon izgultunk, hogy a rendező ne rontsa el a végét, de az igazat megvallva Sergio Leonét is megszégyenítően látványos és ötletes befejezés született. Nem rontotta el.
Borítókép: Jelenete a filmből (Fotó: Forum Hungary)
