„Középkorú nő áll egy útkereszteződésben, és képtelen átmenni. Úgy érzi, az élete elért egy olyan pontig, ahonnan nem lehet továbblépni.” Korunk civilizációs betegsége a kiégés, a túlhajszoltságból adódó depresszió, a mindennapi taposómalomban felőrölt egyéniség. Míg napjaink egyik jellemzője épp a szerzés, az anyagi javakért vívott küzdelem rabszolgasága, addig parancsa, hívószava talán épp mindezzel ellentmondásban a „találd meg önmagad!”. A Jana Dobreva által írt karakter talán épp ennek az ellentmondásnak a végpólusai közé feszül fel, amikor önelvesztése bénultságba, cselekvőképtelenségbe merevíti. A Zebra című monodráma főszereplője a hétköznapi nyelvi regiszterektől és az első pillantásra hétköznapinak tűnő szituációból halad pszichoanalitikus mélységek felé. Bár egy helyben áll, belső utazása megkezdődik.
A Zebra című előadás puritán díszlete két óriási nejlonból áll
A Hadzsikosztova Gabriella által megálmodott puritán díszlet két kifeszített, óriási nejlonból áll. A nézőtér és a színpad között elhelyezkedő átlátszó „burok” nem csupán metaforikus jelentések tárházául szolgál, hanem egyúttal vetítővászonként is funkcionál.
Hadzsikosztova Gabriella mozgása inkább rontott táncnyelv, gesztusszínház, mintsem tiszta tánc; a szavakból, jelentések keltette hangulatokból nő ki, időnként elszakadva, majd szervesülve a textussal. „Nem tudtam, hogy vannak kihalt kereszteződések… Hová tűnt a világ?” – sorjáznak az egyre filozofikusabb kérdések. A néző lassan ráébred, az egyén kilétének, a személyes életút elfogadásának vagy megváltoztatásának drámáját látja.
A Jana Dobreva által írt monológ időnként az őrület húrjait is megpendíti: „Hol van a gyógyszerem? Nincs vizem… A gyógyszereket nem szabad víz nélkül lenyelni… Elakadhat valahol a toroktól a gyomorig vezető úton… lyukat csinálhat… abban pedig gyökeret ereszthet egy cseresznyefa és kihajthat… A nagymamám azt mondta: – Ne nyeld le a cseresznye magját, mert a hasadban cseresznyefa fog nőni.” A szokatlan, a „nem normális” kijelentések sora azonban csak egy lépésnyire található a gyermeki éntől, amely a személyiség legmélyebben lévő magvát képezi. Épp ezért csodálatos, ahogy Jana Dobreva a cseresznyemaghoz kötődő gyermekkori emlék felidézése által utal az én legbensőbb titkaira, világképző asszociációira.
