Savvas Stroumpos munkáját alapjaiban határozza meg Theodórosz Terzopulosz művészetfelfogása, mivel a rendező, a Zero Point Theatre társulatához érkezést megelőzően, sokáig az olimpia egyik alapítójának műhelyében, az Attisz Színházi Társulatban dolgozott. Ennek sajátossága, hogy speciális légzéstechnikával kívánja segíteni a színész munkáját annak érdekében, hogy létrejöhessen egy olyan mágikus tér, amelyben a művész ki tud szakadni saját anyagi valóságából, átlépve a mítosz teremtő világába. Ha ezt a pszichoanalízis kifejezésével akarjuk megfogalmazni, azt is mondhatjuk, ilyenkor az alkotó a kollektív tudatalattihoz kapcsolódik, így elérve olyan mélységeket, amelyre az egyén önmagában nem képes. Ám Savvas Stroumpos szerint ez a megfogalmazás nem szerencsés, mert túlzottan szellemi síkra tereli a módszer lényegét.
Franz Kafka novelláját nem gyakran állítják színpadra, s ha ezt meg is teszik, jellemzően monodrámaként prezentálják. Ezzel szemben a görög rendező hét színésszel dolgozik együtt, akik egymásnak adogatják a főszereplő, Rőt Péter szövegét. Rőt Péter egy majom, akit elfognak a dzsungelben, s egy hajó fedélzetén Hamburgba viszik, hogy ott beálljon egy varietészínházba. A majomból lett antropomorf lény a címben szereplő akadémiának (a nézőknek) meséli el fogságba ejtésének körülményeit és azt, hogyan kezdett el úgy viselkedni, mint az emberek. Az igazán fontos momentum itt az, hogy a majom valójában nem akar ember lenni, viszont felméri azt, hogy szökése majomként lehetetlenné válik. Menekülésként választja az utánzást, s a varietészínházban való fellépései, és az akadémiának tett jelentése is annak érdekében történik, hogy felhívja a figyelmet saját erőszak általi átalakulására. Ezáltal pedig arra az elnyomásra, amely megannyi sorstársát is sújtja. – Van valami eszelősség az idomított állatok szemében – jelenti ki Rőt Péter felszólalása végén. Ez egy kulcsmondat, amely nemcsak a többi állatot, hanem őt magát is jellemzi.
Az előadás struktúrája szoros koreográfiát követ, ahol az egyes színészek között kiosztott monológokat kardalra emlékeztető csoportos motívumok választják el. Azért lehet helytálló a csoportos részeket az ókori görög színjátékok kardalához hasonlítani, mert a kiemelt színészt erősítve a csoport is elszavalja a drámaszöveget. Ezen túlmenően pedig dalok és mozgáskoreográfia is kíséri a beszédet. A csoportos mozgások általában repetitívek, inkább aláfestésként értelmezhetők: nem vonják el a figyelmet a kiemelt játékosról. Ám pont ebben rejlik ennek a szerkesztésnek az egyik veszélye. A csoportos mozdulatok nem vonulnak végig egy-egy kiállás alatt, így a kart alkotó színészek csoportja gyakran lélegző háttérelemként van jelen. Egy-egy különösen lehengerlő monológ alatt indokolt lehet, máskor pedig egyszerűen úgy tűnik, annyi időt és energiát fordított a rendező az aktuálisan reflektorfényben lévő játszóra, hogy megfeledkezett a társulat többi tagjáról. A szerkezet nagy hibáját tehát a kiszámíthatóság jelenti. Minden színész egyedi eszköztárat mutat meg, amelyekben közös pont a zavarba ejtően természetellenes mozgás és az ezt kísérő hangutánzó elemek, valamint a mondatrészek ismétlése – ez utóbbiak az elme megbomlását támasztják alá. Minden szempontból hét különböző Rőt Péter-értelmezést láthatunk, amelyek az előadás során mégis képesek koherens egészet alkotni. A csoportéból kiemelkedik Evelyn Assouad megszólalása, amelyben a színész emberi alakja háttérbe szorul, teret adva egy már-már ijesztő, állatias létezőnek. Az addigi beazonosíthatóan emberi hangokat, beszédstílust állatias, mélyről feltörő hörgés váltja fel. A színésznő a társaihoz képest hosszabb időt és nagyobb teret kap a kibontakozásra, amely során úgy tölti meg élő jelenléttel a színpadot, hogy kijelölt helyéről szinte alig mozdul el.
