Apolon Kublashvili grúz színész alakításában láthatta a közönség Shakespeare III. Richárdját Avtandil Varszimasvili rendezésében a Tbiliszi Színházi Központ & Liberty Színház előadásában a Nemzeti Színházban. A színházi olimpia keretében a MITEM-en bemutatott darab arra helyezi a hangsúlyt, hogy III. Richárd nem született gazember, hanem úgy dönt, hogy az lesz. Egyrészt azért, mert látja korának züllöttségét, másrészt azért, mert testi fogyatékossága miatt lenézik őt. Olyan az egész színdarab, mintha színházat látnánk a színházban, ami egyrészt utal arra, hogy a művészet mindig túlmutat önmagán, és általában valami ősi igazságot próbál korabeli példázattá tenni, másrészt arra is utal, hogy amit látunk, az soha nem lehet a teljes valóság, mert soha nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy mi jár egy ember fejében. Apolon Kublashvili III. Richárdként éppen ezt a bizonytalanságot hangsúlyozza.
Mintha Richárd se lenne biztos magában, mert minden erkölcsi törvényt semmibe vevő tette után egy kicsit sem lesz boldogabb.
A grúz színész azt mutatta be a Nemzeti Színházbéli előadás során, hogy a Shakespeare-drámák talán legösszetettebb karakterének hogyan fagy az arcára a szerep, amitől nem tud megszabadulni, viszont amely révén egyenes út vezet a bukásához.
III. Richárd arcára fagy a szerep
A darab fontos erkölcsi tanulsága, hogy van olyan történelmi helyzet, amikor az ember alkotta törvényeket figyelmen kívül lehet hagyni, de soha nincsen olyan pillanata az életnek, amikor ki lehetne bújni a lelkiismeret-furdalás és az isteni ítélet alól. Shakespeare művei közül talán a III. Richárdban és a Macbethben jelenik meg mindez a leghangsúlyosabban. Mindketten döntést hoznak, intellektuális döntést, ám míg Macbeth külső erőknek, leginkább a feleségének akar megfelelni, addig III. Richárd esetében nincsen külső befolyásoló erő, csupán a saját hiúsága, amely aprócska kis manóként folyamatosan a fülébe duruzsolja azt, hogy neki kell magához ragadnia a hatalmat még akkor is, ha mindenen és mindenkin át kell gázolnia, még akkor is, ha nem marad utána semmi, amit ne mocskolt volna be ármánykodása révén.
A történelem legnagyobb kaliberű bűnözője akar lenni, ehelyett az előadás végére a történelem legkisszerűbb nyomorúságos kisemberét látjuk, aki csak tintafolt marad a történelemkönyvekben.
Az előadás metaforikus jellegét erősítik Mirian Shvelidze díszlettervező kinyitható és becsukható óriási dobozai, amelyek egyrészt a tudattalant szimbolizálják, ahova időlegesen el lehet zárni mindent, amelyről nem veszünk tudomást, ám ha akarjuk, ha nem, előbb vagy utóbb kinyílnak ezek a dobozok, és szorongást okozó rémekként előjönnek belőlük mindazok a bűnök, amelyekkel egy épelméjű ember nem képes hosszú távon élni.
Natalia Kobakhidze jelmeztervező feketébe öltöztette a szereplőket, mintha mindenki gyászolná az elveszett tisztességet. Olyan világot látunk, amelyet percről percre zilál szét az ármány, a lelkekben dúló háború, a harag és a kivagyiság. Olyan világot látunk, amelyben a sötétség erői vették át az irányítást, ám azt is látjuk, hogy ez a színdarabban zajló színdarab önmaga szomorú és cinikus paródiájába fordul. Ha egy király eljut odáig, hogy nemhogy hősi halált nem mer halni az országáért, amelyet elvileg Isten akaratából kellene irányítania, hanem egy lóért odaadná a trónját, akkor pontosan látjuk, hogy ez a királyság az ördög akaratából jött létre belekódolva az elmaradhatatlan és kisszerű bukást.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: jelenet a színdarabból (Forrás: MITEM)
