Darren Aronofsky – aki egy évig Jancsó Miklós tanítványa volt a Harvardon – 1998-ban, 28 évesen mutatta be alig hatvanezer dollárból, gerillamódszerekkel készült első moziját, a Pi című filmet, ami igencsak meggyőző demonstrációja volt a tehetségének és az elhivatottságának. Sokra is vitte: következő filmje, az immár sztárokkal készült Rekviem egy álomért című drogellenes dráma világhírűvé tette, így hollywoodi sztárokkal készített nagy sikereket (A pankrátor, Fekete hattyú, Noé, és a friss Oscar-díjas A bálna) és ritkábban ambiciózus bukásokat is, amik a kultfilmek rajongóinak kedvencévé tették (A forrás, Anyám!).
Pi: sci-fi, a világűr helyett egy beteg elmében
A fekete-fehér, kevesebb mint másfél órás Pi főhőse Max Cohen (Sean Gullette), egy magányos, fiatal matematikus New York lepukkant kínai negyedéből. A megszállott matekzseni a tőzsdében keresi a mintákat – krédója szerint a matematika nyelvén az egész univerzumot meg lehet érteni. Nem kíméli magát: migrének, rohamok, paranoia, hallucinációk és mindenféle mentális betegségek gyötrik, és bár áttörést nem igazán sikerül elérnie, nemkívánatos figyelmet kelt a Wall Street tőzsdecápái, illetve a helyi zsidó misztikusok körében. Egyetlen barátja egyben a mentora, egy idős, agyvérzésen átesett matematikus, Sol (Mark Margolis) aki ugyanabba rokkant bele, amin most Max dolgozik.
Sol igyekszik kigyógyítani Maxet a megszállottságából, nem akarván, hogy fiatal alteregója is az ő sorsára, vagy még valami annál is rosszabb sorsra jusson. Max a sci-fi horrorok őrült tudósa modern köntösben, egy ezredfordulós Ikarosz, aki egyre elveszíti a kapcsolatot a valósággal. Szerinte rend dominálja az univerzumot, nem pedig káosz, és csak rajta múlik, mennyit ért meg ebből a rendből. Azt is mondhatjuk, az élet értelmét keresi, és az őt megkörnyékező külső erők (a Wall Street és a hászidok) is belső válaszutakat szimbolizálnak a materializmus és a spiritualizmus között.
Végül persze nem jut semmire, leszámítva a felismerést, hogy érdemes elfogadnia a világ kaotikusságát és rejtélyességét, és inkább a hétköznapi életben, itt és most rátalálni a rendre. A film tehát nem válaszokat ad, hanem csak kérdez, arra is, hogy van-e értelme kérdezni.
A film nem csak egy megszállottról szól, de mintha az is rendezte volna: maga Jancsó is így festette le a fiatal Aronofskyt, ezzel magyarázta, hogy a harvardos osztályból egyedül belőle lett rendező (és nem is akármilyen). A filmről lerí, hogy a rendezője igazi filmőrült, Lynch, Cronenberg, a cyberpunk és a sci-fi, na meg a japán filmek nagy rajongója. Debütálásába is elképesztő munkát tett bele, szűkös erőforrásai ellenére emlékezetes látványvilágot létrehozva a színész testére szerelt, annak arcát fényképező kamerával, vad vágásokkal és közelikkel, valamint szürreális víziókkal. Aronofsky karrierje során – hőséhez hasonlóan – tanult hibáiból és túlkapásaiból, sikeres hollywoodi rendezővé vált, elég a szintén alacsony (hárommillió dolláros) büdzséből készült kamaradarabja, A bálna friss Oscar-díjára gondolni.
Borítókép: Sean Gullette a Pi című filmben (Forrás: Mafab.hu)
