Beau Is Afraid, azaz Beau fél: a film főhőse a középkorú, magányos, de főleg neurotikus Beau (az Oscar-díjas Joaquin Phoenix), aki épp anyjához hivatalos egy látogatásra, csak éppen útjában állnak saját, nagyon is valóságosnak felfogott félelmei, valamint elnyomó anyjával kapcsolatos, ellentmondó érzelmei. A film egyik fő humorforrása, hogy Ari Aster a néző számára is valóságnak ábrázolja Beau paranoiáját, aki így aztán a világ legrosszabb környékén lakik, és minden nyavalya, sőt még az azokra szedett gyógyszerek is könnyedén megölhetik.
Háromórás neurotikus rémálom a mozivásznon
A rendező „rémálom komédiaként” jellemezte a filmet, amikor még Disappointment Blvd (Csalódás sugárút) volt a munkacíme, ami talán többet mond el róla, mint a végleges cím (és pláne a magyar cím). A film cselekménye egy neurotikus rémálom logikáját követi, ahol ami elromolhat, az el is romlik, hősünknek jelenetről jelenetre újabb és újabb frusztráció az osztályrésze. Mire már megszoknánk, hogy senki nem veszi fel a fontos hívásokat, még az üzenetrögzítő is megtelik.
A film horrorként a valóságban gyökerezik, és Ari Aster két korábbi alkotása is ilyen volt, ez tehát a rendező védjegye. Az Örökség (Hereditary) címe jobban lefordítva annyit tesz, hogy „örökletes”, és ez a film arra világított rá, hogy a felmenőinktől genetika és neveltetés által átörökített testi-lelki bajok a természetfelettinél és a kísérteteknél is félelmetesebbek. A Fehér éjszakákban pedig tágabb értelemben vett családunk, az emberiség véres múltja kísértett egy pogány szekta rituáléiban.
A filmnek az első órája (Beau mindennapjainak bemutatása) a legjobb és a leginkább nézőbarát: mintha Woody Allen, vagy még inkább legtehetségesebb követői, Jerry Seinfeld és Larry David horrort rendeznének. Aztán megkezdődik Beau utazása, részben spirituálisan, ezzel Aster átvált egy experimentális, meditatív vízióba, ami talán a 2001: Űrodüsszeia legendás fináléját idézi. Legvégül pedig visszazökkenünk a „valóságba”, elérkezünk az összecsapáshoz Beau és nemezise, az édesanyja között, de ekkorra már a legextrémebb élményekre vágyó filmrajongónak is fogytán a türelme, és tele a hólyagja. Aster és a végig pánikoló Joaquin Phoenix feszegetik a határokat a néző nyomasztásában, filmjük korántsem tökéletes, de az talán nem is állt volna neki jól, nem ez volt a cél.
Ari Aster harmadik egész estés alkotásával eljutott a legbátrabb, legambiciózusabb és legszemélyesebb filmjéhez, ami annyira róla szól, hogy interjúkban sem szeret róla beszélni. Nem kötött kompromisszumot, a végletekig kitart a rémálom-dramaturgia mellett, nem kínál semmilyen feloldozást.
Így aztán nincs kimondott tanulság, de a film eszünkbe juttatja, hogy nagyrészt rajtunk múlik, hogyan látjuk a világot és éljük meg az életünket, és valójában egy ennyire kreatív és humoros film másról nem is szólhat, mint az élet szeretetéről.
Borítókép: Joaquin Phoenix az Amitől félünk című filmben (Forrás: Mozinet)
