A műgyűjtő gróf alakja méltatlanul szerény mértékben van jelen a magyar történelmi köztudatban. Ennek oka, hogy Vay Péter (1863–1948) arisztokrata származása, katolikus papi mivolta, rendkívüli műveltsége és hazafisága együtt olyan személyiséget alkotott, amelyet nem tudott elviselni a proletárnívót etalonnak minősítő szocialista kultúrpolitika. A furcsa csak az, hogy harminchárom évvel a proletárdiktatúra után sincs például közterület elnevezve róla – leszámítva a nyúlfarknyi dabasi kivételt, egy közt.
Nevét kínosan elhallgatták, pedig óriási szolgálatot tett a nemzetnek, amikor 1907-ben az az ötlete támadt, hogy missziós utazása során összegyűjt a Szépművészeti Múzeumnak egy főként japán fametszetekből álló kollekciót. A múzeum ugyanis mindaddig egyáltalán nem rendelkezett japán anyaggal, a magyar közönség számára a Távol-Kelet művészete lényegében fehér folt volt. E nemes célhoz az állam szerény húszezer koronával járult hozzá, de a gróf így is felülmúlta a várakozásokat. Eredetileg csak régi fametszeteket, tekercsképeket és néhány iparművészeti alkotást szándékozott vásárolni, de sikerült szerzetesektől korai buddhista plasztikákat és festményeket is beszereznie. A számos neves festészeti iskola alkotásaiból vásárolt, mintegy 1200 fametszetből álló kollekción belül Hirosige, Hokuszai, Utamaro, Tojokuni műveit tartotta a legtöbbre. Válogatásában arra törekedett, hogy a művek a legjellegzetesebb stílusokat, iskolákat reprezentálják.
A mostani tárlat megnyitója előtti sajtóeseményen Fajcsák Györgyi, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum igazgatója, a kiállítás kurátora tartott az újságíróknak tárlatvezetést. Tőle tudtuk meg, hogy a klasszikus japán képzőművészet saját jogon (a japánok által prezentálva) Európában az 1873-as bécsi világkiállításon mutatkozott be először, itt szerettek bele a Távol-Kelet olyan magyar hírnökei, mint Hopp Ferenc, Szemere Attila (Szemere Bertalan miniszterelnök párizsi száműzetésben született fia) és Zichy Jenő műgyűjtők. Vay Péter esetében egy 16 évesen vásárolt japán lakkdoboz díszítése volt az a szikra, amely a figyelmét végérvényesen a Kelet kultúrája felé fordította.
Vay Péternek már a származása is – fogalmazzunk úgy – figyelemre méltó. Felmenői hivatalosan gróf Vay László (1823–1884), Máramaros vármegye főispánja, honvéd ezredes, József főherceg főudvarmestere, édesanyja pedig beniczei és micsinyei Beniczky Sarolta (1837–1913). A legújabb kutatások azonban arra a pikáns körülményre derítettek fényt, hogy Vay Péternek ők valószínűleg nem édes, csak örökbefogadó szülei. A tényleges édesapja ugyanis VII. Eduárd (1841–1910) angol király, aki egy Habsburg Rudolf és Vilmos herceg (később II. Vilmos német császár) társaságában folyó erdélyi vadászat alkalmával nemzette őt. A „bajba hozott” lány, vagyis az édesanyja személye továbbra sem ismert. Az anyakönyv szerint Vay Péter a Pest vármegyei Dabas akkor önálló településén, Gyónon látta meg a napvilágot. Az, hogy egész életében szabadon utazhatott a világban, minden ajtó megnyílt előtte, uralkodók készséggel fogadták és adtak mellé kíséretet, arra enged következtetni, hogy édesapja, noha nem vállalhatta őt, később sem feledkezett meg erdélyi „botlása” gyümölcséről.
