Tavaly az olasz Alessandro Serra rendező, Macbettu című előadásával találkozott Budapesten, ami számára meghatározó élmény, revelatív találkozás volt.
–Régóta foglalkozom a Macbethtel, abból is doktoráltam az SZFE-n, nagyon jól ismertem az anyagot és ehhez képest meglepett, hogy milyen találékonysággal és micsoda erővel mesélte el ezt a történetet. Azt hittem, hogy a Macbethről már nem lehet újat mondani. Serra viszont attól, hogy népi környezetbe helyezte és rituális színházi módon fogta fel, szinte egy szárd népi játékot alkotott, ami egészen újszerű volt.
A rendező nagyon várta Serra következő előadását Budapesten, és mint mondja, nem csalódott, a 10. színházi olimpián A vihar tetszett a legjobban neki.
– Alessandro Serra gondolkodásában van valami olyan célratörő tisztaság, ami régóta hiányzik a színházból. A minden csavar nélküli, nyílt közlésről beszélek, olyan, mintha az élet nagy kérdéseit egy az egyben feltenné és válaszolna is rájuk. Azt érzem, hogy a színház ma már sokkal inkább foglya a különböző stiláris és formai megoldásoknak, minthogy ezeket a nagyon egyszerű gondolatokat merje képviselni.
Szinte katartikus volt, amikor oda futott ki a darab, hogy ha elkövetnek ellenünk valamit, legyen erőnk megbocsájtani.
A lelkem dalolt ettől a gondolattól. Ehhez jött a színpadi megvalósítás, amiben egyszerre volt jelen a comedia dell’arte, a reneszánsz szellem – ami az udvar és az uralkodók környezetében mutatkozott meg –, illetve valamiféle időtlenség Ariel és a Prospero jelenléte által. És mindezt minimális eszközzel, díszlettel – a lényeg a fény és a színpadi tér geometriai játéka volt. Nagystílű, egyszerű látvány.”
Kiss Csaba szerint úgy újította meg a színházi víziót, hogy közben régi tartalomhoz nyúlt vissza, amely ráadásul A vihar esetében nagyon is indokolt. – Hihetetlen szép példázat, hogy Prospero annyi bölcsességet, tudást gyűjtött az élete során, ami eltávolította őt a világtól, bezárta, emberileg is, politikailag is sérülékennyé tette, de ezzel a tudással nyílt meg számára a természet őserői fölötti uralom.
Ebben a gondolatban nekem összeér Shakespeare, Serra és a XXI. század közepének alapvető értelmiségi kérdése: mire való a tudás?
Az előadás után sokat beszélgetett feleségével, Györgyi Anna színésznővel a darab hatásáról, a színészi játékról is. Megállapították, hogy erős alkatú színészeket használt a rendező, de más típusú színészet ez, mint ami nálunk megszokott. – Sokkal inkább deklaratív, kijelentő színészet, mint átélős. A szöveg erőteljes érzelmekkel, indulatokkal való megjelenítése, az olasz teatralitás hagyományaiból eredeztethető játék. Mi ezt valószínűleg bonyolultabban, árnyaltabban csináltuk volna meg, de kevesebb drámai erővel – fogalmazott Kiss Csaba.
Nagyon várja Alessandro Serra következő előadását, a sokoldalú olasz művész, aki egyben dramaturgja, díszlettervezője és zeneszerzője darabjainak, a Színház- és Filmművészeti egyetem diákíjinak is tartott kurzust ittléte alatt.
Borítókép: Kiss Csaba (Fotó: Éder Vera)
