A vihar a művészet mindent átható energiájáról szól

Először mindig a bosszú van, a harag, ahogy Shakespeare A vihar című művében is, amelyet a Mitemen a színházi olimpián láthatott a közönség a Nemzeti Színházban a Teatro Stabile di Torino–Teatro Nazionale előadásában. Ám Alessandro Serra rendezése arra helyezi a hangsúlyt, hogy a mindent megtisztító katartikus játék vagy másként a bűnnel való szembenézés, a bűnbánat után kultúrkörünkben mindig a megbocsátás következik, mert így őrizhető meg világunk rendje.

Alessandro Serra, Gulyás Gábor Forrás: Mitem

Alessandro Serra színházában általában alig van díszlet, ami nem azt jelenti, hogy világunk üres lenne, hanem azt, hogy nem a minket körbevevő dolgok a lényegesek, hanem az ember lelki és szellemi élete. A fizikai létünk amúgy is inkább csak megmosolyognivaló, ezért a lét fizikai megnyilvánulásai a torinói A vihar című előadásban csak nevetés tárgyát képezik. Persze tegyük hozzá, hogy ilyenkor a leginkább önfeledt a játék, ilyenkor érezzük, hogy a színészek beleadnak apait-anyait, mert játszani kell, főleg akkor, ha élet-halál kérdése a játék, mert színházat látunk a színházban, egy olyan színházat, amely mindenkit szembesít azzal, amivel nem akar szembenézni.

A vihar. Forrás: Mitem

A vihar Alessandro Serra olvasatában főhajtás a művészet mindent átható ereje láttán

Az előadás elején eltáncolják a tomboló vihart, ami annyira magával ragadóra sikeredett, hogy az ember úgy érzi magát, mintha a tengert nézné egy óriási szikla tetejéről, ahol eltűnt az idő, és azt gondolja, hogy ennek soha ne legyen vége, de persze vége lesz, és még így is jó, ha utólag rágondolunk vagy legalább felidézünk pillanatokat ebből a viharzó tengert megjelenítő táncból. Aztán látjuk a partra vetett embereket, no meg előtte Prosperót, aki a világunkat egyben tartó energia révén megleckézteti a vihar miatt partra vetett ellenségeit a szigetén. Ismerjük jól a történetet, de itt azt látjuk, hogy Shakespeare szavai mintha új minőségükben ragyognának, mert talán még soha nem volt annyira hangsúlyos, mint ebben a darabban (és persze a 2023-as esztendőben), hogy sehova sem vezet a bosszú, mégha néha oly édes is.
Prospero színháza arról szól, hogy mindenki azt látja, amit nem igazán szeretne látni, mert ez a művészet lényege, a katarzishoz vezető út ilyen kellemetlen pillanatokkal van kikövezve. A vihar miatt partra vetett emberek, miközben szembenéznek mindazzal a kellemetlenséggel, amelyet leginkább ők okoztak korábban másoknak, a szó szoros értelemben fizikai fájdalmat éreznek, mert ilyen a művészet is: amíg nem fáj, nem művészet. Parádés az a játék, amit látunk a színpadon, a mozgás, a kortárs táncbetétek, a kimondott szó éppúgy, mint a csendek, minden egy nagy egésszé áll össze lassan, és ez a nagy egész az élet felemelő és mocsokba taszító pillanatainak összessége. 

Alessandro Serra rendezése csak látszólag szól a színházról, a színház erejéről, valójában ugyanis arról van szó, hogy a bűnös embereknek mindig eljön az idejük, amikor szembe kell nézniük önmagukkal. Mikor művészeti alkotásokat nézőként befogadunk, hamar szembetaláljuk magunkat önmagunkkal, mert saját személyiségünk a szűrő. Prospero színházában a nagy találkozások és a hosszú búcsúzások igencsak hangsúlyosak, mert életünk nagyobb része erről szól, a találkozás öröméről és a búcsúzás felemelő szomorúságáról. Mintha a darab azt mondaná, hogy nem szól másról az életünk, mint erről. Találkozásról és búcsúzásról, no meg arról, hogy nem értjük, mi történik velünk, pedig csak egy sokkal nagyobb színdarab mellékszereplőiként élünk, és csak néha merül föl, hogy mi lenne, ha főszereplők lehetnénk, pedig azok vagyunk, a mellékes szerepünk főszereplői.
Shakespeare színdarabjainak jelentős része inkább arról szól, hogy a halál az emberekre bűnösként sújt le, és kegyetlenül pórul jár mindenki, aki nem tudja tartani a mértéket, A vihar épp ezért is kilóg a sorból. A színdarabokat író és színházat csináló Shakespeare főhajtása ez a darab saját hivatása előtt. Mert a művészet valódi erejét talán nem is ismeri senki igazán, csak halvány elképzeléseink lehetnek arról, mire képes. Az Alessandro Serra által rendezett előadás most azt mutatta meg, hogy arra biztosan képes a művészet, hogy összekapcsolja az energiákat, amelyek így, megsokszorozódva talán képesek megmenteni a pusztulásába rohanó emberiséget. Mármint azokat, akik hajlamosak rákapcsolódni. Szabadok ugyanis csak együtt lehetünk, nem pedig egymás ellenében, és főleg nem egyedül.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 

Borítókép: Jelenet a színdarabból (Forrás: Mitem)