Alessandro Serra rendezése csak látszólag szól a színházról, a színház erejéről, valójában ugyanis arról van szó, hogy a bűnös embereknek mindig eljön az idejük, amikor szembe kell nézniük önmagukkal. Mikor művészeti alkotásokat nézőként befogadunk, hamar szembetaláljuk magunkat önmagunkkal, mert saját személyiségünk a szűrő. Prospero színházában a nagy találkozások és a hosszú búcsúzások igencsak hangsúlyosak, mert életünk nagyobb része erről szól, a találkozás öröméről és a búcsúzás felemelő szomorúságáról. Mintha a darab azt mondaná, hogy nem szól másról az életünk, mint erről. Találkozásról és búcsúzásról, no meg arról, hogy nem értjük, mi történik velünk, pedig csak egy sokkal nagyobb színdarab mellékszereplőiként élünk, és csak néha merül föl, hogy mi lenne, ha főszereplők lehetnénk, pedig azok vagyunk, a mellékes szerepünk főszereplői.
Shakespeare színdarabjainak jelentős része inkább arról szól, hogy a halál az emberekre bűnösként sújt le, és kegyetlenül pórul jár mindenki, aki nem tudja tartani a mértéket, A vihar épp ezért is kilóg a sorból. A színdarabokat író és színházat csináló Shakespeare főhajtása ez a darab saját hivatása előtt. Mert a művészet valódi erejét talán nem is ismeri senki igazán, csak halvány elképzeléseink lehetnek arról, mire képes. Az Alessandro Serra által rendezett előadás most azt mutatta meg, hogy arra biztosan képes a művészet, hogy összekapcsolja az energiákat, amelyek így, megsokszorozódva talán képesek megmenteni a pusztulásába rohanó emberiséget. Mármint azokat, akik hajlamosak rákapcsolódni. Szabadok ugyanis csak együtt lehetünk, nem pedig egymás ellenében, és főleg nem egyedül.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Jelenet a színdarabból (Forrás: Mitem)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!