Következő mérkőzések
Skócia
21:002024. június 23.
Magyarország
Svájc
21:002024. június 23.
Németország

Csakazértis Kisvárda

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja – az elcsatolt nemzetrészeink színtársulatainak találkozója – immár a 35. évadát jegyzi. Jelenleg ez az ország egyetlen, versenyprogramot is hirdető szakmai fesztiválja. Balogh Tiborral, a fesztivál művészeti tanácsadójával beszélgettünk.

2023. 05. 25. 19:30
balogh Tibor
Fotó: Magánarchívum
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– A koronavírus-járvány, a lezárások, majd pedig az energiaválság fenyegeti a színházi szférát. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja – a szakmai válogatástól egészen a fesztivál utolsó napjáig – miként élte és éli túl az ilyen helyzeteket?
– Csaknem húsz éve vagyok jelen az elszakított nemzetrészeinken alkotó magyar társulatok találkozóján. Első időben alig hagytam hangnyomot az előadásvitákat dokumentáló magnószalagokon. Nógatásra megszólaltam olykor. Talán a szűkszavúságom ihlette Nyakó Béla Várszínház- és fesztiváligazgatót arra, hogy zsűritagnak kérjen fel. 2015-öt írtunk, a képzeletbeli versenyetikai kódex szerint akkoriban a zsűritagság némasági fogadalommal járt. Nemcsak hallgatag voltam azonban, hanem precíz is. A két művész zsűritagtársam bizalmából én írhattam gépbe az eredményjelentést. Aki ennyire nyomdakészen fogalmaz, gondolhatták, bizonyára eligazodik a fesztiválra kínálkozó előadások dzsungelében is. Így lettem a programösszeállításra illetékes művészeti tanácsadó. Ebbéli gyakorlatomban nem a koronavírus-járvány jelentette az első ragályt, hanem az irigység. Terjesztői a színházi sajtót uraló ízlésközösség aktivistái voltak. Hirdették, hogy a körükön kívül nem tenyész esztétikai igazság, aki elmerészkedik előadásával a hiányukban fertővé lett Kisvárdára, az részükről leírottnak tudhatja magát: akiről/amiről ők nem írnak, az nincs. A bojkottvírus hatástalannak bizonyult, sőt megerősítette az immunrendszeremet, alkalmazkodóképességben találékonnyá tett. 

A kisvárdai programválogatás külön varázsa a személyes megtekintés.

 Amikor lezárták az országhatárokat a civil lakosság előtt, rájöttem, hogy én kivétel vagyok: az előadás termék, amelynek a megvásárlását a helyszínen kell mérlegelnem: „üzletemberként” mindig átjutottam. Persze, önveszélyesen kevély az, aki a sikere színlapjáról lefelejti a Jóistent: ahhoz, hogy éppen akkor ne maradjon el az előadás, amikor odaérkezem valahová, több kellett, mint a szerencse. 
Az Ukrajnához szakadt Beregszászba a kettősen vészterhes hetekben érkeztem: szó szerint mögöttem, a megemelkedett fertőzésszám miatt bezárták a színházat, ami közben a Nyugat kardcsörtető kormányai már meghirdették a békeszünetet az oroszvész okán. Ajjaj, mondtam a vendéglátóimnak, a háború gonoszabb vírus a Covidnál. Sajnos, nincs szerencsém kellemesen csalódni. A hadigazdaságra történő áttérés hirtelen ürügyet adhat az alrendszerek helytartóinak, hogy egy torz ágazatfilozófia alapján lássanak neki az apadó pénzforrások elosztásának: legott nem a veszély, hanem a szeszély lehet az úr. A két Covid-évadban sikerült teljes értékű fesztivált tartanunk, a most következőnek a teljességében egyelőre koncentrált illúzióval bizakodunk.


 – Hogyan zajlott a 35. fesztivál válogatója? Mi az, amit a szakmai válogatónak figyelembe kell vennie a fesztivál végleges előadáslistája kialakításakor?
– Büszkeségünk, hogy a meghívandó előadásokat nem felvételek alapján, hanem személyes megtekintés után választjuk ki, beutazva a Kárpát-medencét Révkomáromtól Sepsiszentgyörgyig, Beregszásztól Újvidékig. Ugyanezt az utat járják be kamionjaikkal a fellépő társulatok. A színház- és színészversenynek a helyben maradásra bátorító erőt is tulajdonítunk: a díjak azt üzenik, nem muszáj az elismertetésért a művészeknek Budapestre költözniük.

Mintha körbe utaznám az Egyenlítőt, nagyjából ezt jelzi a telefonom kilométerórája. Meghívásra érdemes előadásokat keresek, privát célom legfeljebb a kerti madáretetés lehet, télen. Nem vaktában barangolok. A darabokat, társulatokat ismerem, a színlapok eligazítanak: a szereposztás, a rendező neve és a stábja összetétele alapján megjelenik képzeletemben, amit alkottak.

A bő három évtizede végbement társadalmi átrendeződés nyomán fokozatosan megváltozott a kapcsolataink értékrendje: a fizikai határnyitás háttérbe szorította a viszontlátás örömének élményét, az internetes szellemi határnyitás pedig közelebb hozta egymáshoz stílusvilágban a Lajtán innen és túl élő alkotókat. A kialakulóban lévő formanyelvi rokonság mind könnyebbé teszi a társulatok közötti együttműködést, a színpadi koprodukciót. Egyik fontos feladatunknak tartjuk, hogy megjelenítsük programunkban az együttműködések gyümölcseit, természetesen pozitív szelekcióval törekedve a humanista fejlesztőimpulzusoktól táplált előadások bemutatására. Programunk összeállításakor igyekszünk vegyíteni a három és fél évtized során kialakult tradíciókat a 21. század kihívásainak megfelelő elemekkel, a szakmai közönség támasztotta igényeket a közönség elvárásainak figyelembevételével. Az értékkutatásban partnereim a színházigazgatók. Amióta a határainkon belül a kisvárdai az egyetlen szakmai versenyfesztivál, fontosnak tartják a legjobbjukkal való fellépést és a díjakat. 

 

Versenyprogramunk idén 16 előadásra tervezett, de a szakmai zsűri (öttagú) általában lehetőséget kap arra, hogy a versenyen kívüli, határon túli kötődésű előadásokat – akár a színművészetis egyetemi hallgatókét is – beemelje a versenyprogramba és díjazza.

Három paraméter mentén gondolkodom. Keresem azokat a minőségi előadásokat, amelyek a magyarságérzetünket közvetlenül sugározzák, ügyelek a válogatásföldrajzra, Felvidék, Kárpátalja, Partium-Erdély-Székelyföld és Délvidék színi kincseire, s csöppet sem utolsósorban, igyekszem felfedezni a színházi formanyelvújítás stílusteremtésre érett opusait. Utóbbi kutatásaimban nagy segítségemre vannak a majdani boldogulásukat a színház világában remélő fiatalok; színészpalánták, leendő dramaturgok.


– Van-e „receptje” a jó előadásnak?
– Évekkel ezelőtt, az akkoriban Debrecenben dolgozó beregszásziak elnyerték a Fodrásznő című előadásukkal a POSZT fődíját. A meglepettek kérdésére feleltem: azért nyert, mert jó. Nem valamiben valamelyiknél jobb, hanem önmagában. A versenyprogramban önmagában jó ez az egyetlen akadt. Pont. Az összetevők tökéletes arányát jelenti a jó. A jó nem évül el. Ugyanazokkal a színészekkel, a Fodrásznő nem lenne esélytelen a fődíjra akár idén, Kisvárdán sem. Felbukkannak azonban titokzatos jó érzetek is. Például, ha a temesvári Csiky Gergely Színház nézőterén több román ajkú embert látni, mint ugyanannak a városnak a román színházában, akkor a tapasztalt jelenségre azt a magyarázatot kapjuk, hogy „mert a magyarok társulata jó”. (Nem valamiben valamelyiknél jobb, hanem önmagában.)


 – Fesztiválország vagyunk. A színházi fesztiválok is egymást érik (nemcsak területileg, hanem időpontban is). Ön miben látja a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja több mint három évtizedes sikerének titkát?
– Az alapfeladatuk ellátására a művelődési és művészeti intézmények működési támogatást kapnak; a többlet vállalásaik pályázati forrásainak varázs-szava a fesztivál. Ha egy disznósirató performance okán a mangalica fesztivált kulturális rendezvényként akarják elkönyvelni, támogatást kérve a hentes napidíjára is, és mindezt jogukban áll megtenni, akkor csakugyan sok a fesztivál. Ha átpillantunk Romániába, ahol az állam a maga és az önkormányzatok által fenntartott valamennyi nagyobb színház számára lehetővé teszi egy-egy fesztivál megtartását – körülbelül tizenöt ilyen van –, akkor nálunk a szakmai fesztiválok száma alacsony. Ha hozzáteszem ehhez, hogy például a kolozsvári Interferenciákra adott támogatás összege bő kétszerese a Nemzeti Színház MITEM fesztiváljáénak, akkor megkockáztathatom a felvetést, hogy nálunk a fesztiválok fesztiváljellegének megteremtésére – célközönség fogadása – nincs fedezet: nem fesztiválok a fesztiválok.
 

A maga három és fél évtizedes múltjával, miben kivétel Kisvárda? Úgy fél évszázada, a harmadik emeleti lakásunk ablakpárkányára kitett gyógyulni édesapám egy cserép elszáradt aszparáguszt. A szárba szökkenni nem akaró torzsára fészket rakott egy gerlepár. Gondjukat viseltük. Telt-múlt az élet, a cserép rég nincs a párkányon, ám a párzási időszak kezdetén ott turbékol minden tavasszal egy gerlepár. Öröklődik a jóemlékezet. A most harmincéves beregszászi társulat szellemi bölcsője ringott Kisvárdán, s megannyi fiatal színész szabadság-szerelem emléke tapad a tájhoz, még a fesztiválkor előtti időkből, amikor a vízmű területén félig titokban gyűltek találkozóra a társulatok.

Amióta a tisztem szerint megtehetem, a fesztivál idejére emlékgyárat nyitok. Háromféle workshop van, egy a gimnazistáknak, másik a színházművészeti téren tanuló fiataloknak, a harmadik a szakírói ambíciókkal érkezőknek. Tíz nap kurzus nem ad érettségit vagy diplomát. Találkozzanak, ismerkedjenek! A jövőt a jóemlékek építik.

 

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja idén június 23. és július 1. között várja az érdeklődőket. A fesztivál programja ITT érhető el.

Borítókép: Balogh Tibor, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja művészeti tanácsadója (Fotó: Magánarchívum)

 

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.