– A koronavírus-járvány, a lezárások, majd pedig az energiaválság fenyegeti a színházi szférát. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja – a szakmai válogatástól egészen a fesztivál utolsó napjáig – miként élte és éli túl az ilyen helyzeteket?
– Csaknem húsz éve vagyok jelen az elszakított nemzetrészeinken alkotó magyar társulatok találkozóján. Első időben alig hagytam hangnyomot az előadásvitákat dokumentáló magnószalagokon. Nógatásra megszólaltam olykor. Talán a szűkszavúságom ihlette Nyakó Béla Várszínház- és fesztiváligazgatót arra, hogy zsűritagnak kérjen fel. 2015-öt írtunk, a képzeletbeli versenyetikai kódex szerint akkoriban a zsűritagság némasági fogadalommal járt. Nemcsak hallgatag voltam azonban, hanem precíz is. A két művész zsűritagtársam bizalmából én írhattam gépbe az eredményjelentést. Aki ennyire nyomdakészen fogalmaz, gondolhatták, bizonyára eligazodik a fesztiválra kínálkozó előadások dzsungelében is. Így lettem a programösszeállításra illetékes művészeti tanácsadó. Ebbéli gyakorlatomban nem a koronavírus-járvány jelentette az első ragályt, hanem az irigység. Terjesztői a színházi sajtót uraló ízlésközösség aktivistái voltak. Hirdették, hogy a körükön kívül nem tenyész esztétikai igazság, aki elmerészkedik előadásával a hiányukban fertővé lett Kisvárdára, az részükről leírottnak tudhatja magát: akiről/amiről ők nem írnak, az nincs. A bojkottvírus hatástalannak bizonyult, sőt megerősítette az immunrendszeremet, alkalmazkodóképességben találékonnyá tett.
A kisvárdai programválogatás külön varázsa a személyes megtekintés.
Amikor lezárták az országhatárokat a civil lakosság előtt, rájöttem, hogy én kivétel vagyok: az előadás termék, amelynek a megvásárlását a helyszínen kell mérlegelnem: „üzletemberként” mindig átjutottam. Persze, önveszélyesen kevély az, aki a sikere színlapjáról lefelejti a Jóistent: ahhoz, hogy éppen akkor ne maradjon el az előadás, amikor odaérkezem valahová, több kellett, mint a szerencse.
Az Ukrajnához szakadt Beregszászba a kettősen vészterhes hetekben érkeztem: szó szerint mögöttem, a megemelkedett fertőzésszám miatt bezárták a színházat, ami közben a Nyugat kardcsörtető kormányai már meghirdették a békeszünetet az oroszvész okán. Ajjaj, mondtam a vendéglátóimnak, a háború gonoszabb vírus a Covidnál. Sajnos, nincs szerencsém kellemesen csalódni. A hadigazdaságra történő áttérés hirtelen ürügyet adhat az alrendszerek helytartóinak, hogy egy torz ágazatfilozófia alapján lássanak neki az apadó pénzforrások elosztásának: legott nem a veszély, hanem a szeszély lehet az úr. A két Covid-évadban sikerült teljes értékű fesztivált tartanunk, a most következőnek a teljességében egyelőre koncentrált illúzióval bizakodunk.
– Hogyan zajlott a 35. fesztivál válogatója? Mi az, amit a szakmai válogatónak figyelembe kell vennie a fesztivál végleges előadáslistája kialakításakor?
– Büszkeségünk, hogy a meghívandó előadásokat nem felvételek alapján, hanem személyes megtekintés után választjuk ki, beutazva a Kárpát-medencét Révkomáromtól Sepsiszentgyörgyig, Beregszásztól Újvidékig. Ugyanezt az utat járják be kamionjaikkal a fellépő társulatok. A színház- és színészversenynek a helyben maradásra bátorító erőt is tulajdonítunk: a díjak azt üzenik, nem muszáj az elismertetésért a művészeknek Budapestre költözniük.
Mintha körbe utaznám az Egyenlítőt, nagyjából ezt jelzi a telefonom kilométerórája. Meghívásra érdemes előadásokat keresek, privát célom legfeljebb a kerti madáretetés lehet, télen. Nem vaktában barangolok. A darabokat, társulatokat ismerem, a színlapok eligazítanak: a szereposztás, a rendező neve és a stábja összetétele alapján megjelenik képzeletemben, amit alkottak.
A bő három évtizede végbement társadalmi átrendeződés nyomán fokozatosan megváltozott a kapcsolataink értékrendje: a fizikai határnyitás háttérbe szorította a viszontlátás örömének élményét, az internetes szellemi határnyitás pedig közelebb hozta egymáshoz stílusvilágban a Lajtán innen és túl élő alkotókat. A kialakulóban lévő formanyelvi rokonság mind könnyebbé teszi a társulatok közötti együttműködést, a színpadi koprodukciót. Egyik fontos feladatunknak tartjuk, hogy megjelenítsük programunkban az együttműködések gyümölcseit, természetesen pozitív szelekcióval törekedve a humanista fejlesztőimpulzusoktól táplált előadások bemutatására. Programunk összeállításakor igyekszünk vegyíteni a három és fél évtized során kialakult tradíciókat a 21. század kihívásainak megfelelő elemekkel, a szakmai közönség támasztotta igényeket a közönség elvárásainak figyelembevételével. Az értékkutatásban partnereim a színházigazgatók. Amióta a határainkon belül a kisvárdai az egyetlen szakmai versenyfesztivál, fontosnak tartják a legjobbjukkal való fellépést és a díjakat.