Emma Dante rendezése, a Csalogányok tangója a magányról szól. Lehet persze sokat beszélni is a magányról, de talán a mozdulatok, a tánc nyelve tudja a legjobban érzékeltetni azt a temérdek fájdalmat, amit egy idős ember érez, ha elveszíti azt, akit a világon a legjobban szeret. A színdarab elején egy öregasszony egy nyitott láda fölé hajolva keres valamit. Zene hallatszik, és egy öregember tűnik elő egy másik ládából. A férfi a nőt nézi és szeretettel mosolyog rá. Régi ünneplőruhát visel, amit megviselt az idő. Közelebb lép hozzá. Átkarolja. A nő a vállára támasztja a fejét. Táncolnak. A férfi megsimogatja. Megcsókolják egymást.
A csalogányok tangója azt mutatja be, milyen, amikor egy életen át tart a szerelem
A nő a karjánál fogva tartja a férfit, hogy az ne veszítse el az egyensúlyát. A férfi boldog. A nő is boldog, kifújja az orrát, megvakarja a combját. A férfi elővesz egy zsebórát a kabátjából: öt... négy... három... kettő... egy... és amikor éjfélt üt az óra, a férfi elpukkant egy kis petárdát. Megcsókolják egymást. A férfi elővesz a zsebéből egy marék konfettit. Ünnepélyesen feldobja a levegőbe. A férfi a nőre néz. Boldog új évet, szerelmem!
A nő kivesz egy menyasszonyi fátylat a ládából, majd elforgatja egy kis zenedoboz hajtókarját. A férfi és a nő most fiatalabbak, felteszik a szemüvegüket, és újra táncolni kezdenek. Régi dalok hangjaira, szerelmi történetüket visszafelé táncolva ünneplik az új év beköszöntét.
Az előadást az az Emma Dante rendezte, akit olasz drámaíróként és színpadi színésznőként is ismerhet a közönség. A 2013-as A Street in Palermo című filmben is láthattuk, amelyben nemcsak színészkedett, de ő is írta és rendezte az alkotást. Számos opera előadás is fűződik a nevéhez, színpadra állította Richard Strauss Feuersnot-ját és Hans Werner Henze Gisela című művét.
Borítókép: jelenet a színdarabból (Fotó: Mitem/Rosellina Garbo)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
