A címadó mű, a Frankenstein létrejötte is rémtörténetbe illő, hiszen 1816 nyarán, viharos időben a Genfi-tó közeli Diodati-villában összegyűlt irodalmár-baráti kör játszott el az ijesztő históriák kiötlésével: versenyeztek. A játékos megmérettetés lényege az volt, hogy az a győztes, aki közülük a legfélelmetesebb történetet találja ki. A jelenlévők nem voltak sokan, így a költő Lord Byron − egyben a kastély tulajdonosa −, Percy Bysshe Shelley és szerelme, Mary Shelley, Claire Clermont, Mary mostohahúga, valamint Byron orvosa, John William Polidori. Közülük végül Mary Shelley írta meg a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című novelláját, melyet később regénnyé alakított, ennek első kiadása 1818-ban jelent meg − ám ekkor még csak Shelley megjelöléssel. (Polidori: A vámpír című alkotását később adták ki.)
A Frankenstein alapjául, ahogy az írónő magyarázza, a saját rémálma szolgált, ám életének eseményeit megismerve mi, nézők sem csodáljuk, hogy létrehozott egy ilyen különös figurát. Victor Frankenstein, a kísérletező kedvű fiatal egyetemi hallgató „munkája” egy nem emberi teremtmény, hanem egy halott anyagokból álló alak, a tudomány és a mágia szüleménye. Ő Mary regényének főhőse.
Ám ebben az emlékfolyamban, amit itt láthatunk, az írónő képzeletében kialakuló lény − nő. Részben soha sem ismert édesanyjának alakját idézi fel benne, aki születése után néhány hónappal elhunyt gyermekágyi fertőzésben, valamint a saját anyai kudarcát, három gyermekének elvesztését. A lény tehát egy műfajteremtő írás főszereplője, és e darabban ő az a teremtmény, aki önálló életre kel és túlszárnyalja alkotóját. A halál és az élet fölött uralkodni kívánó ember kudarca, egyben az alkotásvágy és az anyaság kettősségének tragédiája is ott rejtőzik Mary Shelley soraiban − mind emlékeiben, mind a Frankenstein-történetben.
Emlékfoszlányok és képek indítják el a mi utazásunkat is
A minimalista színpadon megjelenő, emlékidéző főszereplő időnként csak összegez, majd beszélget elhunyt édesanyjával, néha férjével veszekszik amiatt, hogy a folytonos költözések és a pénztelenség gondjai miatt még meggyászolni sem tudja gyermekeit. Kiderül számunkra, hogy magányos gyermekkor és a különc apával való különös, vérfertőzés lehetőségét is hordozó kapcsolat is terhelte Mary életét. És előkerülnek filozófiai idézetek is, tehát megjelenik a tudomány, a bölcselet, időnként pedig zongorajáték vagy a főszereplő által énekelt dal ad keretet a különös én-utazásnak. Schubert Téli utazásának részlete, A verklis című dal is tökéletesen illik ide, hiszen sem a tragikus sorsú teremtmény, sem Mary nem találja a helyét ebben a világban, ahogyan maga Schubert sem találta.
Bár a viktoriánus kor hosszú és bonyolult mondatai, Mary Shelley filozófiai jellegű összegzései koncentrált figyelmet igényelnek a részünkről, a térben alig van, ami lefoglalná a szemünket. Egy nagy fehér vászon segíti a filmrészletek, festmények felidézését, ez előtt sétál, vagy áll, időnként egészen kicsire zsugorodva ül a könyve világába merült írónő.
Az életre keltett lényt szinte az ő hasonmásának érezzük, a két karakter: a valódi és a fiktív, egybejátszik. A 76 perces előadás monodráma, de hologramszerű női szereplői filmes hatásokat keltenek. A létrehívott Frankenstein-nő egy vagány fiatal lány képében is megjelenik, s lassan nem tudjuk már elkülöníteni egymástól a fiatal Mary Shelley-t és Mary édesanyjának alakját sem. A digitális eszközök használata a virtuális térben mozgó szereplőkkel szintén filmjelleget ad az előadásnak, hangsúlyozva, hogy bár velünk vannak, valójában nincsenek mindannyian jelen.
Az olasz Elsinor Centro Di Produzione Teatrale társulat előadása a világban megélt női szerepekről szól, a belső bizonytalanságainkat egy művész életének fő művén, az alkotáson és az elmúláson, az emlékek gyűjteményén keresztül bemutatva. Mary Shelley ezt így foglalta össze: „Ha az élet okát kutatjuk, mindenekelőtt a halálhoz kell visszatérnünk.”
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Frankenstein és alkotója (Fotó: szinhaz.org)
