Elvarázsolódva a színházi olimpiától
– Mit jelent önnek, hogy ezúttal Magyarország ad otthont a 10. színházi olimpiának?
– Nagyon el vagyok varázsolódva tőle. Annyira büszke vagyok arra, hogy magyar nyelven beszélek és látom, hogy mi történik a magyarul beszélő világban. Ha elmész más országokba, megtapasztalhatod, hogy egészen kiválasztott ez a nemzet. Ott, ahol ringatózunk, meg cseperedőzünk, hogy nekünk népmesei játszótereink vannak, zsoltáréneklő versenyeink és a lányom Budapesten egy ötventagú lánykórusban, az Angelicában tud énekelni, kegyelmi ajándék.
El vagyok ragadtatva attól, hogy létezik színházi olimpia. Nem tudjuk elképzelni, hogy milyen nagy dolog, hogy ebben részt vehetünk.
A közönség olykor azt sem tudja felfogni, hogy itt, a Vojtina Bábszínház tereiben mennyi finomsággal van körülvéve: milliméteres gyöngyökből, tollakból, varrásokból készülnek a tárgyak, díszletelemek, minden egyes báb művészeti alkotás. Én nem így nőttem fel, hogy ilyesmit láttam volna magam körül, és most se ezt látom a világban. Azt gondolom, hogy ez a színházi olimpia felemelő tanulás ésszel, szívvel, lélekkel egyaránt. Mindenkinek nagyon kellene igyekezni a lehető legtöbb előadást megnézni, hogy helyrerázza a dolgokat bennünk.

Törekedni a jóságra, mesélni
– Több interjúban hangsúlyozza, alapvető célja úgy élni, cselekedni, hogy ne ártson a világnak. Hol gyökerezik az állandó jóságra való törekvése?
– Az elmúlt rendszerben nőttem fel egy kisebbségi városban, ahol nem mertem magyarul beszélni az utcán. Zűrzavar volt körülöttem, amit a szüleim sem tudtak eloszlatni, mert háborús gyerekek, és amint elkerültek otthonról pedagógusként kihelyezték őket idegen településekre. Nem volt a környékemen nagymama, nagypapa, lakótelepre kényszerültünk, ami nem az én világom. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Mire főiskolás lettem, nagyon sok mindenbe beleütöttem az orrom, kerestem az utam. Áldott helyzetben voltam fiatal, mert akkor kezdődött a táncházmozgalom. Az valami csoda. Olyan volt, mintha egy varázspálcával megérintették volna a közösségeket. Onnantól kezdve olyan erős kultúrába gyökereztünk bele, ami megingathatatlan volt.
Néptáncoltam, énekeltem, néprajzzal kezdtem foglalkozni már gimnazista koromban. Ág Tibor népzenekutató elvitt gyűjtésekre. Meghatározó emlékem, ahogyan idős asszonyokkal imádságos énekeket énekelünk, ott találkoztam a hittel, amiről nem nagyon lehetett beszélni. Pár évvel azelőtt minden lelkészt eltiltottak a hivatásától.
Amikor derült körülöttem, mi az, ami jó, szép, igaz, akkor azt éreztem, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de ráhagyom az Úristenre, mit akar velem. Nagyon szép dolgokkal találkoztam, voltam utcaseprő, egyházfi, templomszolga, gyógymasszőr, újságíró, kántor, kórusvezető, népdalkör-alapító, rengeteget énekeltem különböző zenekarokban. Megfogalmazódott bennem, hogy egy dolgot mindenképp érdemes tanulnom, az a teológia.