Jól szeretni jó mesével lehet a gyermeket

A legvisszahúzódóbb gyerek is Szőlőszem Kálmánná vagy Boriska királykisasszonnyá akar válni, s felszabadultan szalad a színpadra, ha Écsi Gyöngyi hívja. A mesemondó, lelkész a színházi olimpia kapcsán ajándékozta meg a debreceni közönséget több előadással is. Ezt követően mesélt a felvidéki magyarok életét egykor megnehezítő sárkányról, a varázslatos vértről, amit a népi kultúrában talált meg és a hit pajzsáról, amit idős asszonyok imádságos énekét hallgatva kapott.

Fotó: Hajdú-Bihari Napló/Czinege Melinda

– A hányatott sorsú Felvidéken nőtt fel, ahol kétszer annyira kellett ragaszkodni az identitáshoz, mint a határ ezen oldalán. Ahogyan említette, terhelt politikai időszakban volt gyerek, amibe könnyen belefásulhat az ember, mégis az első jellemző, ami eszembe jut, ha önre gondolok, a derű. Hogyan őrizhető meg ez a zűrzavarban?

– Azért, mert ez a mi népi kultúránk, hitünk hatalmas szabadságban, békességben, megelégedettségben és egyfajta mély tudásban gyökerezik. Az eredeti üzenete legalábbis ez. Hogy rosszul értelmezzük vagy nem jól csináljuk, az a saját egyéniségünk gyöngesége. Százszor felhívja a figyelmünket a Biblia, hogy ne félj, ne szorongj, légy egészséges, teljes ember, aki nem kételkedik. A boldogság egyik formája, ha nem kételkedünk abban, amit, hiszünk. Persze ehhez hosszú út vezet és példaképek. Találkoztam emberekkel, akikbe belenéztem, és megláttam, ami belőlem hiányzott. Feltűnt, hogy ő miért békés, mitől mer énekelni, kiállni. Hiszen az ember sokszor elbújna, bezárkózna, rejtené magát. Szerintem mindenki, aki színpadon áll legalább egyszer, érzi, hogy ezt nem kellene csinálni. Azt gondolom, van egy hatalmas alázat abban, hogy mégis megteszi mások kedvéért. Az én műfajomban senki sem a pénzért lép fel, hanem mert valamilyen üzenetet tényleg át akarunk adni.

Még ha úgy is tűnik az egész, hogy hatalmasakat nevettünk, az egy óra alatt azért szorongtunk, meghaltunk, feltámadtunk, és a legfontosabb, hogy végül minden jól alakult, mert megharcoltunk érte. Látom a gyerekeken a vágyat, hogy Szőlőszem Kálmánná váljanak vagy Boriska királykisasszonnyá, küzdjenek és győzzenek. A mese eszközt ad a kibontakozáshoz, különösen a visszahúzódó, kívülálló, az előírtnál lassabb tempójú gyerekeknek. Pedagógusoktól hallom az előadások után, sosem gondolták volna, hogy épp az a gyerek jelentkezni fog és kimegy a színpadra. A mesében és a zenében felszabadulnak, megbátorodnak.

– Hogyan válogat a történetek között, amelyeket szívesen előad?

– Nagyon egyszerű kérdés ez számomra: csak népmesével dolgozom. Ezeket át kell írnom, mérlegelve, hogyan tudom egy órán belül tartani a történetet, és mi mutatható meg jól bábokkal. Minél romlatlanabb népmesét választok, amiben benne van az a hitvallás, hogy „Szálla alá a poklokra. Harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe.” Minden keresztyén tudja ezt a hitvallást. A népmesék pedig gyönyörűen tükrözik, nem véletlenül van a táltosdobjainkon, sámándobjainkon három világ: alsó, középső és felső.

A gyerekeknek hihetetlen titkokat lehet elárulni népmesével.

Meg lehet mutatni, hogy a pokol és mennyország, a baj és békesség, a félelem és bátorság között van átjárási lehetőség. Nagyon fontos, hogy tudják, az állapot, amiben vannak, nem változtathatatlan. Jó, ha látják, a főhős is lehet olyan nyomorult helyzetben, hogy kicsinek érzi magát a feladathoz és sírva fakad. Én pedig felteszem a kérdést a közönségnek, hogy, ugye van az a helyzet, amikor sír az ember. Ha a válasz igen, akkor azzal a gyerek azt mondja ki, hogy neki is megvannak a mélységei. Ennek három másodpercet adok és továbbszövöm a történetet, hogy bele ne süllyedjünk. Az élethez is jó sorvezető: Ne hagyjuk magunkat nagyon elkeseredni, de el se bizakodjunk! Maradjon meg bennünk az alázat, az élet tisztelete, valamiféle hálaadás. Én úgy nőttem fel, hogy nem tudtam, e szavak mit jelentenek, és a mai, versenyre edzett gyerekek nagy része sem ismeri ezeket.

Anyukám szokta mondani, hogy az akarás, Gyöngyöském, nagy istenadománya. Rettentően nem szereti a tehetetlen embereket, akik eltelnek azzal, hogy az élet ilyen, én ebben áldozat vagyok. A népmese mindig azt mondja, hogy tessék felállni, legalább egy lépést tenni, és az Isten majd megsegít.

A mesén túl

– Hitoktatóként, lelkészként és mesemondóként rengeteg gyermekkel, sőt családokkal, mintákkal, viselkedési helyzetekkel találkozik. Mit tartott fontosnak átadni a saját gyermekeinek?

– Én csak szeretni akartam. Igazából minden gyereket csak szeretni kell. Azért is hangsúlyozom, hogy ne ártsunk, mert nem mi vagyunk itt a fontosak, hanem egy rajtunk kívül álló erő, amit befelé figyelve mindenki megtalál. A feladatunk valahol az, hogy adjunk utat ennek a tiszta, lélektől való erőnek. Hagyni kell magunkat felhasználni.

– Lelkészként számos élethelyzettel találkozik, amikor nehéz hinni, hogy van, vagy velünk van Isten. Súlyos betegség, halál…

– …és a saját bűneinknél. Amikor baj van, a mélyben mindig azt kutatjuk, hogy mit csináltam rosszul. Ha valakinek meghal a párja, gyereke, rögtön arra gondol, mit kellett volna másképp tenni, jobban szeretni. 

Nagyon nehéz dolog az embernek önmagát elfogadni és belátni, van, hogy tényleg nem tudok ennél jobban cselekedni. És akkor mi van? Semmi. Így is szeret az Isten.

– Mi az ön személyes válasza, amikor felvetődik, hol van Isten? Hogyan érzi a jelenlétét a mindennapokban?

– Azt mondja az ige, hogy Jézus ott áll az ajtód előtt, kopogtat. Eldöntheted, hogy beengeded vagy nem. Azt gondolom, hogy a mi nagy bajaink a szívünk keménységéből fakadnak. Abból, hogy azt mondjuk, nekünk nem kell. Ha valaki így dönt, akkor is csak szeretni tudom, mert sajnálom és imádkozom, hogy be tudja fogadni a békességet, de mást tenni nem lehet. Én mélyen hiszek abban, hogy mindenki vágyódik valamiféle békességre.

A kedvenc íróm, Hamvas Béla, azt írja, hogy az angyal mindenki vállára rászáll, csak légy szíves ne hessegesd el! Sok olyan pillanat volt az én életemben is, amikor úgy éreztem, hogy erre én teljesen alkalmatlan vagyok vagy nem akarok benne részt venni. Ha ilyet érzünk, akkor valóban nem vagyunk a helyünkön. Nem baj, hogy ilyet érzünk, de rettentően fáj, főleg ha ilyenkor egy ajtót sem látunk nyitva. Ha elég éberek vagyunk, van hitünk, egy-egy ilyen pillanatban érkezik egy kegyelmi ajándék, pont mint a mesében, valami történik, megérzed, hogy Isten itt van. Ilyen mindenki életében van, legfeljebb nem veszi észre.

Amikor valakivel beszélgetek, jó, ha addig a pontig eljutunk, hogy bár semmit sem tudunk tenni, elvesztünk, nincs remény, sírunk, mert fáj, de Uram, legyen meg a te akaratod. Aki ezt ki tudja mondani, azzal valami történik.

– Sokféle hivatásról, szakmáról beszéltünk már – népművelő, néptáncos, énekes, gyógymasszőr, zeneterapeuta, református lelkész –, mit tanulna még szívesen?

– Most spanyolul tanulok, mert van egy magyar missziós gyülekezetem Buenos Airesben, ahol minden évben egy hónapot töltök. Nagyon izgalmas a bennszülöttek hangszervilága. Zeneterapeuta vagyok, és olyan elképesztő hangszereket vásároltam, amikről még beszélni is nehéz. Különleges dobok és csengők, amik kézi munkával készülnek és gyógyításra használják. Néhány törzs zenéje nagyon hasonlít a magyar népzenéhez. Vágyódom még egy új előadásra, amit, ha az Isten megengedi, még szívesen megcsinálnék, aztán többre nem, mert már mindent elmondtam.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 
 

Borítókép: Écsi Gyöngyi (Fotó: Hajdú-bihari Napló/Czinege Melinda)