Hogy a saskészítés bonyolult mesterség, az akkor derült ki, amikor Víg János festő- és szobrászművésszel, restaurátorral beszélgetve egy Indiából származó elefántösztöke, illetve egy lábszárcsontból és fogorvosi gipszből készült kecskeszobor között, valamint a vitézzé testáló okirat alatt felfedeztem egy aprócska bronzmadarat, s rákérdeztem eredetére. Mint kiderült, számos emlékmű, köztéri szobor, festmény mellett rengeteg, hajdan pompás épület díszítőelemeinek restaurálását végezte. Így a New York-palota sasszobrait is ő alkotta újra.
– Általában pályázatok alapján kaptam megbízásokat – mesélte. – Húsz évig dolgoztam restaurátorként. Mindennel foglalkoztam, ami adódott: gipszornamensek, kőszobrok, festett mennyezetek, berakásos üvegablakok.
Víg János valóban sokoldalú művész. Mikor otthonában meglátogattam, igazi meseországba csöppentem. A falakon festmények, a vitrinekben antik csecsebecsék, mintha klasszikus polgári lakásba léptem volna. Csak itt nem másolatok és tucattermékek fogják a port, hanem valódi értékek teremtenek megdöbbentő enteriőrt. Emitt egy kis képecske, mint kiderül, Michael Rottmayr osztrák festő alkotása a XVII. századból. Ausztriában ő honosította meg a barokk monumentális művészetet, például kifestette a melki apátság központi kupoláját. Mellette díszes falióra. Alpár Ignác tulajdona volt egykor. Alatta a komódon reneszánsz angyalfej. Vendéglátóm hajdani barátja, Szűcs László szobrász, restaurátor másolata. A mintát egy XV. századi itáliai templomot díszítő puttóról vette. De vannak itt XVIII. századi divatképek kínai selyemre festve, régi orosz ikon, antik kínai vázák és persze XX. századi mesterek munkái. Néhány festmény a gödöllői művésztelep egy-egy alkotójától, Kádár Béla, Scheiber Hugó, és egy igazán különleges darab: Horváth Ferenc hatalmas festménye Pécsi Ildikóról. – A színésznő a padláson tartotta a képet, amit restaurálnom kellett – magyarázta a mester, aki Pécsi Ildikó hagyatékából több festményt, rajzot, színházi kelléket megvásárolt.
Az emeleten azután Víg János saját munkái sorakoznak. Nyolcvanvalahány darab. – Kassáki inspirációk – mutatott egyfalnyi festményre. – Öt évig követtem, mint a pulikutya. Amíg élt. Jankovics Ferenc hozott vele össze, és engem lenyűgözött Kassák munkássága: sokoldalú alkotó volt. A képzőművészetben mindent kipróbált. Még kerámiázott is. De kiadó is volt, költő, író, lapkészítő.
Aztán egy Babits-portrét mutatott, amit az író utolsó fényképe alapján készített. Fölötte a falon Jónás legendája. Ahogy ül a próféta vöröslő fejjel a száradó tök alatt. Előtte a tenger, a hajóval, a cettel, háttérben a bűnös Ninive, s fölötte isten szeme. Hétszer. – Én ilyennek látom ezt a történetet – mutatott a képre. – Nem lehet azt ismételgetni, amit évszázadokig csináltak – magyarázta, majd hozzátette:
Amikor végzett diák koromban eljutottam a Sixtus-kápolnába, olyan töménytelen mennyiségű görög és ókori szobrot láttam, olyan sok reneszánsz, barokk faragványt csodálhattam, nem is beszélve a nagy Michelangelo kompozíciójáról, hogy én ott összeomlottam. Mi a fenét keresek én itt? – kérdeztem magamtól. Aztán lassan rájöttem, a saját utamat kell járnom. Akárcsak Jónásnak. Nem menekülhet el az ember a feladatai elől.
A próféta festménye körül kisebb-nagyobb képek sorakoznak. Kun fej, Sámson, Horatius, az arany középút, Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, Antonius emlékére, Felemás falanszter leporello… Ehhez vers is tartozik. Maga a mester írta. – A nagyhatalmak űrversenye, a felemás XXI. századi civilizáció kettősségét akartam megragadni – mondta, s elszavalta a képhez való vers néhány sorát: „Fölényes búcsú időnktől megválni, / Lépni a Hold síkos padlóira, / S nézni, hogy múltunk szalmafigurái / Elijesztenek szelet, madarat.”
Ám akadnak a szobákban emlékművek is. Makettek, vázlatok, fényképek, melyeket felállítottak vagy csak megrendeltek. Ötvenhatos, negyvennyolcas monumentumok, Trianon-oszlop, mely a magyar sors bazaltkőből rakott útkeresztjén áll.
A Cantata profana volt a legnehezebb munkám. A Királyhágó téren áll most Marton László Bartók Bélára emlékező kompozíciója, melynek kivitelezésében részt vettem. Életemben nem számoltam, mértem, terveztem annyit, amennyit azzal a kilenc szarvassal bajlódnom kellett, hogy elférjenek a talapzaton. A legfontosabb munkám azonban a Gloria Victis Alapítvány pályázatára készített ikeremlékmű. Egyszerre tiszteleg a négy kontinensen pusztító kommunizmus százmillió áldozata és az ötvenhatos magyar hősök előtt.
Hozzá kell tenni, hogy a közadakozásból készült lenyűgöző csömöri alkotás az első volt a maga nemében, 2006-os felállítása előtt senkinek nem jutott eszébe ilyen módon is fejet hajtani a kommunista rémuralmak áldozatai előtt.
– Ez meg itt – mutatott egy ugyancsak sokalakos festményre – A hét főbűn. Úgy mint kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Ez az utolsó munkám – mondta.
A házban található gyűjtemény egykor talán Csömörre kerül. – Rendben lesz ott – szögezte le a mester. – A múlt hónapban töltöttem a nyolcvanadik életévemet, és egyre inkább úgy hiszem, jó helye lesz a képeimnek, szobraimnak ebben a nagyközségben. Nagyon szép egy ilyen műgyűjtemény, az alkotómunka is nagyon fontos, de végső soron az a legfontosabb, hogy a kultúrát továbbadjuk. Ami elképzelésünk van a világról, azt oda kell adnunk gyermekeinknek. Bármit csinálhatsz az életben, de az emberi létnek a gyermeknevelés a természetes értelme. A többi… csak amolyan téblábolás.
Borítókép: A művész ikeremlékműve Csömörön a kommunizmus áldozatai és az ötvenhatos hősök előtt is tiszteleg (Fotó: Tiszai Árpád)
