Jónás küldetése

Kevesen gondolnák, hogy az amerikai fehérfejű sas, az Egyesült Államok jelképe nem valami átlagos ragadozó. Csontozata annyira eltér más sasfajokétól, hogy aki hitelesen akarja megformálni, annak bizony tengerentúli mintákat kell beszereznie. Még akkor is, ha az elkészült remekmű, pontosabban remekművek, hat emelet magasságból, a New York-palota homlokzatáról figyelik a Nagykörút forgalmát.

Az emeleten azután Víg János saját munkái sorakoznak. Nyolcvanvalahány darab. – Kassáki inspirációk – mutatott egyfalnyi festményre. – Öt évig követtem, mint a pulikutya. Amíg élt. Jankovics Ferenc hozott vele össze, és engem lenyűgözött Kassák munkássága: sokoldalú alkotó volt. A képzőművészetben mindent kipróbált. Még kerámiázott is. De kiadó is volt, költő, író, lapkészítő.
Aztán egy Babits-portrét mutatott, amit az író utolsó fényképe alapján készített. Fölötte a falon Jónás legendája. Ahogy ül a próféta vöröslő fejjel a száradó tök alatt. Előtte a tenger, a hajóval, a cettel, háttérben a bűnös ­Ninive, s fölötte isten szeme. Hétszer. – Én ilyennek látom ezt a történetet – mutatott a képre. – Nem lehet azt ismételgetni, amit évszázadokig csináltak – magyarázta, majd hozzátette:

 Amikor végzett diák koromban eljutottam a Sixtus-kápolnába, olyan töménytelen mennyiségű görög és ókori szobrot láttam, olyan sok reneszánsz, barokk faragványt csodálhattam, nem is beszélve a nagy Michelangelo kompozíciójáról, hogy én ott összeomlottam. Mi a fenét keresek én itt? – kérdeztem magamtól. Aztán lassan rájöttem, a saját utamat kell járnom. Akárcsak Jónásnak. Nem menekülhet el az ember a feladatai elől.

A próféta festménye körül kisebb-nagyobb képek sorakoznak. Kun fej, Sámson, Horatius, az arany középút, Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, Antonius emlékére, Felemás falanszter leporello… Ehhez vers is tartozik. Maga a mester írta. – A nagyhatalmak űrversenye, a felemás XXI. századi civilizáció kettősségét akartam megragadni – mondta, s elszavalta a képhez való vers néhány sorát: „Fölényes búcsú időnktől megválni, / Lépni a Hold síkos padlóira, / S nézni, hogy múltunk szalmafigurái / Elijesztenek szelet, madarat.”
Ám akadnak a szobákban emlékművek is. Makettek, vázlatok, fényképek, melyeket felállítottak vagy csak megrendeltek. Ötvenhatos, negyvennyolcas monumentumok, Trianon-oszlop, mely a magyar sors bazaltkőből rakott útkeresztjén áll.

A Cantata profana volt a legnehezebb munkám. A Királyhágó téren áll most Marton László Bartók Bélára emlékező kompozíciója, melynek kivitelezésében részt vettem. Életemben nem számoltam, mértem, terveztem annyit, amennyit azzal a kilenc szarvassal bajlódnom kellett, hogy elférjenek a talapzaton. A legfontosabb munkám azonban a Gloria Victis Alapítvány pályázatára készített ikeremlékmű. Egyszerre tiszteleg a négy kontinensen pusztító kommunizmus százmillió áldozata és az ötvenhatos magyar hősök előtt.

Hozzá kell tenni, hogy a közadakozásból készült lenyűgöző csömöri alkotás az első volt a maga nemében, 2006-os felállítása előtt senkinek nem jutott eszébe ilyen módon is fejet hajtani a kommunista rémuralmak áldozatai előtt.

 

– Ez meg itt – mutatott egy ugyancsak sokalakos festményre – A hét főbűn. Úgy mint kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Ez az utolsó munkám – mondta.
A házban található gyűjtemény egykor talán Csömörre kerül. – Rendben lesz ott – szögezte le a mester. – A múlt hónapban töltöttem a nyolcvanadik életévemet, és egyre inkább úgy hiszem, jó helye lesz a képeimnek, szobraimnak ebben a nagyközségben. Nagyon szép egy ilyen műgyűjtemény, az alkotómunka is nagyon fontos, de végső soron az a legfontosabb, hogy a kultúrát továbbadjuk. Ami elképzelésünk van a világról, azt oda kell adnunk gyerme­keinknek. Bármit csinálhatsz az életben, de az emberi létnek a gyermeknevelés a természetes értelme. A többi… csak amolyan téblábolás.

Borítókép: A művész ikeremlékműve Csömörön a kommunizmus áldozatai és az ötvenhatos hősök előtt is tiszteleg (Fotó: Tiszai Árpád)