Lánczi kerüli a felesleges és oly divatos moralizálást, pedig nagy a csábítás. Az egyre több joggal rendelkező egyén ugyanis kiemelkedik és izolálódik, az erény helyett a jólétet, a kényelmet keresi, egyúttal igyekszik kiiktatni Istent és minden határt eltörölni az ego elől.
Ha az embernek nincs otthona, akkor ő maga sincs. Legfeljebb fogyasztó, narcisztikus karakterrel bíró félemberi lény, aki számára a másik ember nem is létezik.
Az ember veszélyes lény. A modern ember veszélyes a természetre, veszélyes a biztonságot nyújtó közösségekre és veszélyes önmagára nézve is.
Ennyire komolyan az ember még sose akarta leigázni a jövőt!
Ami – valljuk meg! – igencsak vészjósló.
Lánczi András konzervatív gondolkodó. Ám a múltba való révedés távol áll tőle. Nem bújik el az emberektől, ahogy az Epheszoszi Hérakleitosz óta számtalan, a változó világtól megrémülő filozófus. Nem rabja a cselekvést megbénító nosztalgiának, de nem hiszi azt sem, hogy tévedhetetlen. A korunkat meghatározó két szélsőség, a dogmatikus szendergés és a mindent elborító szkepticizmus közötti helyet keresi. Éppen ezért elutasítja azokat, akik megrémülve az előbbiből fakadó zsákutcától, illetve az utóbbi okozta bizonytalanságtól, utópiákat álmodnak. Ha úgy tetszik, akkor Lánczi a valóságban jár és a középutat keresi.
Lánczi András ugyanakkor realista. Pesszimista, de hisz az újrakezdésben. A politika mindent maga alá gyűr, ami beláthatatlan veszélyekkel jár, de ő maga nem fut el, hanem kísérletet tesz egy politikai filozófia restaurálására. A múlt nagyjait követve, óriások vállán állva, de egyedi módon. Blaise Pascal és Leo Strauss nyomában, folytonosságot teremtve, de új gondolatokkal inspirálva az olvasót.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!