A nyugati ember önmagára maradt, se Istene, se túlvilági vigasza nincsen, csakhogy az ember megváltásra szoruló lény – ezzel az erős felütéssel indul a kötet. Ám vitatkozni nehéz azzal, hogy a tökéletlenségünkből fakadó állandó hiányok miatt többre vágyunk, mint az evilági jólétre, az anyagi kényelemre. A vallás helyett azonban csak a politika maradt, mely nem az Isten és nem a természet, hanem az ész nevében kíván eljárni. A technológia mindenek feletti korába léptünk, ahol megpróbáljuk felszámolni az Istent, virtuális valóságra cserélni a természetet, miközben antropológiai forradalom zajlik. A filozófiát bekebelezte a politika, a morálról való elmélkedést leváltotta a pszichológia, az erényes létre való törekvés helyett pedig megjelent a terápia. Tűpontos, első olvasatra pesszimista látlelet. Ám itt nem állunk meg, Lánczi nem szaporítja a civilizációnkat sirató könyvek sorát.
A politika, azaz a közügyek gyakorlása egykor az isteni kegyelem, a szabad akarat megnyilvánulásának szerves része volt, a vallástalan modern korban viszont a racionalitásra helyeződött át a hangsúly. Ezzel párhuzamosan egyre több ügyben, az élet egyre szélesebb territóriumán lett a politika a kizárólagosan kompetens.
A nyugati ember önmagára maradt: se Istene, se túlvilági vigasza nincs. Ezt akarja pótolni e világi paradicsomi állapotok ígéretével: ezt egyedül a politikusok tehetik meg, s meg is teszik
– mutat rá a szerző a kifordult világunkat szemlélve.
Lánczi András, miközben látleletet ad erről a modern korról és a benne élő modern emberről, egyúttal azt is bemutatva, hogyan és miért jutott ebbe a technikailag szuperfejlett, lelkileg pedig minden korábbinál esendőbb állapotba, nem áll meg ezen a ponton, hanem keresi a választ a hogyan továbbra. Ez a bátor erőfeszítés emeli ki a szerzőt és a könyvet abból a tucatnyi, a polcunkon sokasodó könyvek közül, amelyek elsiratják a nyugati civilizációt, majd nem ajánlanak semmit a régi helyett.
De lehetséges-e megváltást remélni a politikától?
Aligha. Legalábbis attól a politikától, amiben a filozófiát lecserélte az ideológia. Ha azonban a filozófiát „visszavisszük a városba”, azaz hajlandók vagyunk gondolkodni, készek vagyunk a párbeszédre és végleg leszámolunk az utópiákkal, a marxizmussal, a liberalizmussal és a minden határt felemésztő progresszióval, akkor van esély az újrakezdésre. És van esély egy új politikai filozófiára, egy másmilyen politikai megváltásra.
Lánczi kerüli a felesleges és oly divatos moralizálást, pedig nagy a csábítás. Az egyre több joggal rendelkező egyén ugyanis kiemelkedik és izolálódik, az erény helyett a jólétet, a kényelmet keresi, egyúttal igyekszik kiiktatni Istent és minden határt eltörölni az ego elől.
Ha az embernek nincs otthona, akkor ő maga sincs. Legfeljebb fogyasztó, narcisztikus karakterrel bíró félemberi lény, aki számára a másik ember nem is létezik.
Az ember veszélyes lény. A modern ember veszélyes a természetre, veszélyes a biztonságot nyújtó közösségekre és veszélyes önmagára nézve is.
Ennyire komolyan az ember még sose akarta leigázni a jövőt!
Ami – valljuk meg! – igencsak vészjósló.
Lánczi András konzervatív gondolkodó. Ám a múltba való révedés távol áll tőle. Nem bújik el az emberektől, ahogy az Epheszoszi Hérakleitosz óta számtalan, a változó világtól megrémülő filozófus. Nem rabja a cselekvést megbénító nosztalgiának, de nem hiszi azt sem, hogy tévedhetetlen. A korunkat meghatározó két szélsőség, a dogmatikus szendergés és a mindent elborító szkepticizmus közötti helyet keresi. Éppen ezért elutasítja azokat, akik megrémülve az előbbiből fakadó zsákutcától, illetve az utóbbi okozta bizonytalanságtól, utópiákat álmodnak. Ha úgy tetszik, akkor Lánczi a valóságban jár és a középutat keresi.
Lánczi András ugyanakkor realista. Pesszimista, de hisz az újrakezdésben. A politika mindent maga alá gyűr, ami beláthatatlan veszélyekkel jár, de ő maga nem fut el, hanem kísérletet tesz egy politikai filozófia restaurálására. A múlt nagyjait követve, óriások vállán állva, de egyedi módon. Blaise Pascal és Leo Strauss nyomában, folytonosságot teremtve, de új gondolatokkal inspirálva az olvasót.
Vissza kell helyezni a filozófiát a városba, közösen kell megvitatnunk a gondolatokat, mert sosem volt ekkora szükség az erények mentén való nevelésre és a vezetők erény szerinti kiválasztására. Erre pedig nem korunk sikeres politikai szereplője, az ideológus lehet képes, hanem a filozófus. Előbbi ugyanis a dogmák vagy az utópiák rabja, mindenbe beleszól, de felelősséget nem vállal. Párbeszédre, így az újrakezdésre is képtelen. A filozófus viszont az erények szerint dönt és ad tanácsot a hatalomnak.
Aki olvasta Lánczi András eddig megjelent köteteit, a magyar jobboldal politikai korszakát megnyitó Konzervatív kiáltványt és a döbbenetesen aktuálissá váló, komoly kételyeket felvető Antikok és modernek vitája című művét, annak különös élményt rejt magában a most megjelent könyv. A Politikai megváltás ugyanis a hogyan tovább jegyében született, így a Lánczi életmű kiemelkedő mérföldköve lehet.
Ma egy feladat van: megfékezni az embert, különben fölépített önmítosza, technológiai gondolkodásmódja és intézményi önereje a végén elpusztítja magát az embert, legalábbis mint racionális, a többi élőlény felett álló lényt. A politikai filozófiának enyhítenie kell, nem pedig szítania a feszültséget jelen körülmények között.
Valahogy így…
Egyetlen hiányérzetünk maradhat, de ez nem a könyv bűne. Sőt, paradox, de inkább a szerző erénye. A filozófia ugyanis úton levés. A gondolatok elmélyítése, az örök kérdések újra és újra feltevése. A nagy történet – ahogy Lánczi András életműve – tehát nem befejezett. Mert a filozófia sosem ér véget.
Borítókép: A Politikai megváltás című könyv bemutatója (Fotó: KKETTKA)
