1989–1990-ben a történelmi változások forradalmiak voltak, tartalmuk pedig nemzeti jövőt ígért. Azaz forradalom és konzervativizmus egyáltalán nem állt ellentétben egymással. A változások Közép- és Kelet-Európában perspektivikusan arra teremtettek lehetőséget, hogy a régió visszakapcsolódjon évszázadokkal korábbi nemzeti és állami keletkezésének értékvilágához, vagyis hogy a kezdetekből merítse jövője energiáját. Ez azonban nem következett be.

Ehhez két feltételnek kellett volna teljesülnie: az egyik, hogy az itt élő népek a saját forradalmukat nyerjék meg, a másik pedig, hogy ne mások értékeit konzerválják. Miután azonban a régió a szovjet birodalom nyugati perifériájából estéről reggelre a transzatlanti hegemónia keleti határszéle lett, a nemzeti forradalmat azon nyomban elnapolták, a térséget pedig egyszerűen a Nyugat gazdasági-kulturális status quójához csatlakoztatták. 

Jó példa erre a modellre, hogy 1989–1990 geopolitikai fókuszpontjában sem egy új Németország egyesült, hanem az NDK-t egyszerűen beolvasztották az NSZK-ba. A nyugatnémet liberális értelmiség vezére, Jürgen Habermas e folyamatot egyenesen „utolérő forradalomnak” is nevezte, keletnémet honfitársairól pedig megjegyezte, hogy arrafelé „olyan mentalitás uralkodik, amelyet mi az Adenauer-korból ismerünk. Az NDK-ban ugyanis még nem ment végbe az értékorientációknak azt a drámai átalakulása, amely a Szövetségi Köztársaságban a hatvanas évek vége óta lejátszódott.”

A Nyugat a régmúlthoz való visszatérést nem nézte volna jó szemmel, a forradalom monopóliuma fölött pedig féltékenyen őrködött, így 1989-ben inkább a francia forradalom 200. évfordulóját ünnepelte, őrizgetve annak hamuját, mintsem hogy felszítsa a közép- és kelet-európai nemzeti forradalmak tüzét. Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja! Arrafelé sem a nemzetben nem láttak már forradalmi potenciált, sem a forradalom nemzetmegújító erejét nem ismerték még el. 

Mi sem jellemzi jobban a történelem végén élő Nyugat- és az éppen új történelmet kezdő Közép- és Kelet-Európa végzetes aszinkronitását, minthogy a régió drámai önfelszabadítása közepette előbbi mozdulatlan maradt, és legfeljebb az állami tulajdon privatizálását és a nemzeti termelőkapacitás leszerelését sürgette.

Ernst Nolte az 1989-es „csodák évének” másnapján, 1991-ben olyan „konzervatív forradalmat” azonosított térségünkben, amely nyelvi szempontból puhította a történteket (alkotmányos, bársonyos, békés, megegyezéses, tárgyalásos, törvényes), sőt valamiféle átmenetté fokozta azt le, amelynek a célja az Európához való visszacsatlakozás, mégpedig a Nyugathoz való utáncsatlakozás értelmében. 

Tartalmi szempontból pedig inkább fel sem vetettek olyasmit, hogy miután Közép- és Kelet-Európában 1989 után egészen egyszerűen nem maradt mit megőrizni a közelmúltból, a korábbi történelmi korszakhatárok (1918–1919, 1944–1945, 1947–1948) előtti állapotok visszaállítása pedig képtelenség, nem is kívánatos, ezért hát a távolabbi múltból lehetséges megújulni, ami viszont valóban forradalommal érne fel. Végtére tehát egy regionális konzervatív forradalom mindkét komponensét megfojtották.

A történelmi fordulat befejezetlensége Magyarországon is a politikai változás féloldalasságát eredményezte, különösen, hogy a diktatúra egykori gazdasági, tájékoztatási és operatív működtetői újabban „továbbszolgáló elitként”, liberális ellenzéke pedig „régi-új élcsapatként” folytatta karrierjét – amint Schmidt Mária fogalmaz.

Forradalom helyett legfeljebb reform valósult meg, ahogy azt már az 1980-as évek második felétől kezdve egyébként a rendszer belső ellenzéke (Fordulat és reform, 1987) és külső rendszerellenzéke (Társadalmi szerződés, 1987) egyaránt javasolta is. Ennek eredményeként a rendszerváltoztatás folyamatát először lefékezték, majd eltérítették, végezetül befagyasztották.

Az 1990 és 2010 közötti posztkommunista korszakban a baloldali–liberális blokk nemcsak az intézményekben, hanem a tulajdonosi szerkezetben is alapvetően megőrizte az 1989 előtti állapotokat, kulturális hegemóniáját pedig 1989 után csak még erősebbé, sőt egyenesen hivatalossá tette.

Ebben a történelmi szituációban és politikai pozíció­ban, amikor tehát a rendszer megváltozott, de annak korszakos medre nem, kénytelen-kelletlen fel kellett ismerni, hogy a sarkalatos részmódosítások ellenére az alkotmányos keretek egésze megmaradt (1949. évi 20. törvény), amint a gazdasági és külügyi orientációváltás ellenére az állami intézményrendszer megelőző logikája is. Végül pedig mindenféle változtatás hiányában kontinuitást élvezett a progresszív szellemi hegemónia, csak most már keleti dialektusa helyett a nyugatit beszélték, olykor ugyanazok.

1990 és 2010 között a politikai intézményekben és a társadalmi eszmékben a ­reakciós álláspont éppenséggel a kommunista diktatúra és posztkommunista folytatásának konzerválását jelentette volna, valamiféle történeti restaurációt pedig nem volt mihez viszonyítani: 1918 és 1945 elé senki sem akart, tudott visszatérni. Mindennek felismerése egy olyan fordulóponthoz köthető, amely velejéig rázta meg a hazai jobboldali–konzervatív közösséget.

Ez a 2002-es választási vereség volt, amikor az ezredfordulós polgári kormányzás után nemcsak, hogy visszajöttek, akik egy ízben, 1994–1998 között már restaurálták a rendszerváltoztatás idején egyébként sem eléggé megingott hatalmukat, hanem újult erővel tértek vissza, és ezt a posztkommunista blokk két komponensének szövetségét még szorosabbra fűzve tették.

– Bár a pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át, az élelmes ezüstérmes és a szemfüles bronzérmes összefogott, így ők állhattak a dobogó legfelső fokára – mondta Orbán Viktor Dísz téri beszédében a választások után. Ebben a szituációban, éppen húsz évvel ezelőtt született meg Lánczi András revelatív erejű Konzervatív kiáltvány című könyve.

A konzervatív korszak alapító nyilatkozatának nevezhető kötetnek rögtön az első lapján azt olvassuk, hogy a rendszerváltoztatás félmunkája vezetett el „az 1989 előtti erkölcsi állapotok hagyománnyá merevedéséhez, restaurálásához és rehabilitációjához”, a 2002-es választások eredménye pedig azt mutatja, hogy kifulladt az „1989-ben az új demokratikus berendezkedés bevezetésére és megszilárdítására tett kísérlet”.

Ideje tehát „diskurzust váltani”, és határozottan fellépni „az ellenfél restaurációs törekvéseivel szemben”, amelyhez viszont konzervatív fordulatra van szükség. Ehhez először is fel kell ismerni a „konzervatív paradoxonnak” nevezett jelenséget, amit a következő okozott: „Ebben a történelmi helyzetben egyedül a kommunizmus vagy szocializmus tekinthető konzervatívnak, egyedül a régi rendszerhez kötődő embereknek van mit konzerválniuk. (…) A konzervatív jobboldal kínlódásának éppen az az egyik oka, hogy céljai elérése érdekében radikálisan kell fellépnie.”

Lánczi ennek meghaladásához szó szerint egy jövőorientált, továbbtekintő újkonzervativizmus kialakítását javasolta, amely tisztelettel merít a magyar konzervativizmus korábbi hagyományaiból, de nem azonos azokkal. Történelmi okokból kifolyólag tehát nem ahhoz ragaszkodik, ami elmúlt, hanem azt teremti újra, ami örök. Nem a legutóbbi vég, hanem a mindenkori kezdet foglalkoztatja.

A szerző ki is mondta, hogy „ami megkülönbözteti a régi és az újkonzervativizmust, az a múlthoz való viszony”, hiszen míg előbbi annak foglya, ráadásul e közelmúlt nem is a sajátja, addig utóbbi a múltat tájékozódási pontnak használja a jövendő érdekében. A megoldás tehát: reakciós nosztalgia helyett konzervatív futurizmus.

Lánczi a politikai praxisban a zsigeri radikalizmust és a diktatúra előtti idők restau­rációját egyaránt elvetette, hiszen ezek is a kommunizmushoz való viszony alapján állnak: előbbi komplementer ideológia, utóbbi historizáló attitűd. Ehelyett új kezdetet javasolt: a kommunista örökség felszámolását, a (poszt)kommunizmus intézményi-politikai, de még inkább szellemi-kulturális lezárását, azaz egy új korszak megnyitását.

Ez elsősorban gondolkodási autonómiát jelent, amely a történeti haladás konstrukciójának elvetésével és az utolérési diskurzus befejezésével kell hogy kezdődjék. 2010-től ennek ideje jött el.

A kötet 2002-es megjelenésekor a szerzője tizenkét évnyi posztkommunizmus terhéről beszélt, amely után még nyolc év következett, hogy aztán 2010 és 2022 között a megelőzőkhöz még a viszonyítás szempontjából sem kötődő, attól mindenestől független tizenkét év következzék. Ezért mondhatjuk, hogy a Konzervatív kiáltvány jelenlegi politikai viszonyaink alapító nyilatkozata.

A szerző történész, publicista

Borítókép: A Széchenyi-díjjal idén kitüntetett Lánczi András filozófus, egyetemi tanár a Budapesti Corvinus Egyetemen 2022. június 15-én (Fotó: MTI/Cseke Csilla)