Mióta a Skillet először bemutatkozott Magyarországon 2011-ben a Nickelback előzenekaraként, visszatérő vendéggé vált nálunk, rendszeresen felléptek a VOLT Fesztiválon, de olyan is előfordult, hogy két egymást követő este adtak teltházas koncertet az Akvárium Klubban. Így számítani lehetett arra, hogy a csepeli Barba Negra sem fog üresen kongani hétfő este, sőt, már a legelső előzenekar, az Eva Under Fire alatt is félig megtelt a nagyjából háromezer-ötszáz fős sátor.
Az említett banda az előzetesen megadott időpontnál korábban csapott a húrok közé, így az amúgy is rövid műsoruk felét le is késtük, az utolsó három dal alapján azonban egy tipikus, vérprofi amerikai női énekes vezette rockegyüttesről van szó. A kisujjukban van a szakma, lendületesek, dinamikusak, érződik rajtuk a fiatalos lelkesedés, de még nem találták meg azt az egyedi ízt, amely igazán emlékezetessé tehetné őket.
Ezzel szemben az új-zélandi Like A Storm régebbi motorosnak számít, Budapesten is játszották már, legutóbb a 2019-es Godsmack-koncerten, de szerte Európában komoly rajongótáboruk van.
A nevükkel ellentétben azonban a zenéjük nem egy viharra, hanem legfeljebb egy nyári futózáporra emlékeztet, kicsit olyanok a dalaik, mintha a Skillet, a Three Days Grace vagy más rádióbarát rockbandákat slágereit némi pszichedelikummal átitatnák.
Azaz dallamosak, de két hangos éneklésre késztető refrén között újra és újra behúzzák a satuféket és belassulnak. A közönséget mondjuk ez cseppet sem zavarta, üvöltötték velük a dalukat, az énekes is ügyesen hergelte őket több alkalommal is bemászva a tömegbe, de a koncert ironikus módon akkor indult be igazán, amikor feldolgozásszámhoz nyúltak és a fináléban elővették az AC/DC TNT című dalát, majd a záró slágerükkel, a Love the Way You Hate Me-vel bebizonyították, hogy tudnak ők, ha akarnak, ha több ilyen egyből fülbemászó dalt írnának, hamar nem előzenekari pozícióban járnák a kontinenst.
Mint említettük, az amerikai Skillet számos alkalommal lépett fel itthon, egészen pontosan ez volt a kilencedik magyar koncertjük röpke tizenkét év alatt és nem véletlenül: ritka lelkes rajongóik vannak itthon, John Copper énekes egy ponton meg is jegyezte, hogy a saját hangját nem hallja az üvöltő közönségtől. A bandának egyébként éppen az az erénye, mint ami miatt bírálni lehet őket:
ritka dallamérzékük van, valószínűleg álmukból felkeltve vagy a mellékhelyiségben ülve is képesek összerakni egy slágeres számot, amelyet ha először hallunk, akkor is be tudunk csatlakozni rögtön a második refrénnél.
Mindezt azonban már-már giccses monumentalizmussal érik el, női vokállal és vonósokkal is fokozva a hatást, a dalszövegeik pedig meglehetősen egyszerűek és
nem ódzkodnak a nagy szavak használatától: a számaik nagy része arról szól, hogy tartsunk ki, küzdjünk, ne adjuk fel és legendává válunk, azaz kissé Szabó Pétert vagy más motivációs tréner beszédét idézik, de éppen ezért például edzéshez aligha találni tökéletesebb háttérzenét.
Mint John Cooper frontember az interjúnkban is elmondta, nagyon fontos számára a vallás, az amerikai koncertjeik így egyfajta szertartásra is emlékeztetnek: találhatunk olyan videót az interneten, ahol az énekes két szám között mélyebben is beszél a hitéről, elmondja például, hogy hazugság, amikor a média azt sugallja, hogy a keresztény vallás elhagyásával szabadulhatunk fel, mert éppen ellenkezőleg, ha befogadjuk a Biblia üzenetét, akkor vállunk igazán szabaddá, a közönség pedig mindeközben műanyag, világítós kereszteket emel a magasban. Ez a vallási fundamentalizmus ideát kevésbé jellemző, mint a tengerentúlon, legalábbis a fiatalok, különösen a metalkoncertekre járók körében, így az európai turnéi során vissza is fogja ezeket a gondolatokat, de
a Hero című daluk előtt azért megjegyezte, számára Jézus Krisztus a legnagyobb szuperhős.
Az énekes lelkesedése hitvallástól függetlenül átragad a közönségre, egyébként is egy ritka ügyes frontemberről van szó, aki uralja a színpadot és olyan vehemenciával vezényel le egy csaknem másfél órás koncertet, hogy meg sem fordul a fejünkben, hamarosan már az ötvenedik életévét tölti be.
Jól jellemzi egyébként azt, hogy egy rendkívül produktív együttesről van szó, hogy a jelenlegi turnén az utóbbi két lemez dalai domináltak, de azok egyből akkora slágerekké váltak, hogy a közönség épp úgy skandálta azokat, mint a kezdeti sikereiket elhozó klasszikusokat. Sőt, néhány megkerülhetetlen számuk bele sem fért a műsoridőbe, annak ellenére például, hogy a Sick Of It című tételüket a neves amerikai Loudwire magazin beválasztotta minden idők legnagyszerűbb rockdalai közé, a banda megtehette azt a luxust, hogy le se játssza ezúttal – hiányérzetet még sem okoztak, volt a tarsolyukban éppen elég hasonlóképpen dinamikus tétel.
