Homokkal beszórt, kör alakú térrel és egy tradicionális sátorral idézték meg az afrikai tájat, sivatagot, amelyben a víz jelentette, jelenti az életet. A homok hangja táncelőadás rendezője, Omar Fetmouche az első jelenetben az egyik legrégebbi – ma Algériában, Marokkóban, Líbiában és Tunéziában létező –, Az Eső menyasszonya című szertartás előadásával teremtette meg azt a miliőt, amely nekünk, európai embereknek egyfelől nagyon szokatlan, másfelől számtalan misztikumot rejt. Ez az esőhívó rítus egy legendából származik, amely megelevenedett előttünk, miután a kivetítőn elolvashattuk. A történet szerint Anzar, az eső és a víz istene a berber mitológiában feleségül akarja venni a szép, falusi lányt, de az visszautasítja, és ezzel haragra gerjeszti. Az eső és a víz istene ezért aszállyal sújtja a népet és a területet. A falu lakói egy közös szertartáson imádkoznak az eső istenéhez, és felajánlják neki áldozatul a falu legfiatalabb lányát.
Az esőhívó rítus után egy teljesen másfajta hangulatú szertartást, a Takobát láthattuk, amely az egyik ősi harcos rítust, a nagy sivatag oázisaiban a víz körüli konfliktusok által kiváltott csatákat és harci küzdelmeket jelenítette meg.
Itt két, férfiakból álló tábor „csapott össze” harci tánccal. Csattogtak a kardok az oázis határán lévő kút körüli konfliktus miatt.
A darab utolsó jelenetében egy több mint három évezredes múltra visszatekintő ünnepi szertartást, a La Sebibát táncolták el, amelynek a gyökerei a régi időkbe nyúlnak vissza, amikor is a két rivális törzs közötti háborút felváltja ez a szertartás, amely egy kiszáradt folyó medrében zajlik, a két törzs oázisainak határán. A tér közepén egy hagyományos, színes jelmezbe öltözött nő gangával (tamburával) a kezében egy vér nélküli háború, egy verseny szervezésével békeegyezmény aláírására hívja őket. Mint az előadás után rendezett közönségtalálkozón elhangzott,
a cél itt az volt, hogy mindkét törzs bemutassa művészi értékeit szólótáncokon, csatajeleneteken keresztül az ősi dalok ritmusára, amelyeket a női kórus énekelt.
A résztvevők, bár szimulálták a harcot, nagy átéléssel vetették bele magukat. Energikus táncuk por- és homokfelhőket kavart a térben. Ám ebben a versenyben nem az erő, hanem a kosztümök, az ékszerek, a költészet, a dalok és a táncok mérettettek meg egymással. Ez a rituálé arra hívta fel a figyelmet, hogy véget érjen a karddal, fegyverrel vívott háború.
Az autentikus jelmezekbe öltözött művészek rituális, már-már szuggesztív táncát, mozdulatait figyelve észrevétlenül beszippantott Afrika különös világa. A három, táncban elmesélt rítusnak, történetnek volt egy narrátora, aki időről időre kiállt a színpadra és mesélt, valamint arra buzdította a közönséget, hogy ünnepeljen együtt a táncosokkal.
És ő mondott ki két nagyon erős mondatot, amely azóta is ott cseng a fülünkben: az egyik, hogy a civilizáció megöli a szakmákat és szenvedélyeket, a másik pedig hogy a világ hanyatlik, pusztul.
A homok hangja egy szimbolikus előadás lett, amely egy távoli kultúra darabkáját hozta el hazánkba. Ám ahhoz, hogy igazán átéljük, befogadjuk ezeket az ősi rítusokat, el kell mennünk Algéria legmélyebb területeire, a Szahara déli részeire. Mert a homok hangját csak ott hallhatjuk meg.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
