Elgondolkodtató, hogy ha innovációról esik szó, a legritkább esetben gondolunk a képzőművészetekre, holott ha van terület, amelynek évezredek óta a lényegéből fakad a folyamatos fejlődés, a változás, akkor ez az. Az alkotó ember nem is engedheti meg magának, hogy művésszé érve ne lépjen túl az őt inspiráló elődök munkáin, ellenkező esetben ugyanis lenézett epigonná válik.

A bolgár tárlat esetében sokat sejtető, mondhatni baljós sejtéseket ébresztő momentum, hogy a kiállítás kurátora, Georgi Dimitrov már a kiállítás beharangozó szövegében szabadkozik, mondván „A kiállítás egy Bulgáriában szokatlan tendenciába nyújt betekintést tizenkét, 1933 és 1989 között született bolgár művész nonfiguratív, geometrikus alkotásait mutatva be. Bulgária azon kevés európai ország közé tartozik, amelynek nincs kialakult hagyománya a geometrikus művészet területén. Ezen kíván változtatni a Nonsofia Egyesület, amelynek […] célja, hogy megszilárdítsa a helyi művészeti közösséget és elősegítse a bolgár geometrikus absztrakció nemzetközi megismertetését.”

A kortárs bolgár képzőművészettel kapcsolatos legcsekélyebb mértékű előítélettől is mentesen érkeztem a megnyitóra, de sajnos igen hamar kénytelen voltam megállapítani, hogy bizony a kurátor előzetes szabadkozása jogos. A művek többségét vizsgálva nem láttam bennük többet üres formalizmusnál, helyenként Kazimir Malevich- és Piet Mondrian-utánérzéssel, amelyről nehéz eldönteni, hogy stílusparódiának szánták-e vagy sem. A vonalakkal és síkokkal, legjobb esetben geometrikus térformákkal operáló olaj- és akrilfestmények jellemzően semmiféle emocionális és/vagy intellektuális tartalmat nem hordoznak. Persze, ha beérjük azzal, hogy alkalmazott művészetet látunk, és a képekre kizárólag dekorációs elemekként tekintünk, akkor nincs probléma, mert festészeti technika szempontjából van köztük olyan igényesen kivitelezett alkotás, amely ebből a nézőpontból képes felkelteni a figyelmet. A vizuális élményen túli elvárásainkat félretéve akár elégedettek is lehetünk a mezőnyből kiemelkedő Mina Stoanova: Hyperspace, vagy Kamen Kalev Elmozdulás, illetve két kör szinkronizációja, illetve Vikor Vlaesku Interakció I. és Interakció II. című műveivel, nem beszélve Petar Dochev vegyestechnikával készült, arannyal játszó és sokat ígérő művéről, amelynek azonban tartalmilag semmitmondó öncélúságát az árulja el legnyilvánvalóbban, hogy még alkotója is képtelen volt címet adni neki. Képzeljünk el egy irodalmi művet cím nélkül, na ez pont olyan. Ilyenkor örülök, hogy a hazai kortárs képzőművészet már néhány évtizede túllépett a Kompozíció IV. vagy Metamorfózis 163 típusú, lustán ötlettelen címadási gyakorlaton.