Mi készteti a hegymászót arra, hogy egyre magasabbra jusson?

Mi hívja az alpinistát a hegyre? Milyen árat kell adnia mindezért, és megéri-e megfizetni? Olyan kérdések ezek, amelyek az utóbbi időben a magyar nyilvánosságban is felvetődtek. Az istenek hegycsúcsa című – egy japán képregény alapján készült – francia film válaszokat kínál e felvetésekre, de nem csak emiatt érdemes a figyelemre: különleges és szokatlanul erős darab, a kortárs animáció egyik remeke.

Fotó: Netflix

A film másfelől két érdekes és izgalmas portrét kínál: kiderül, miféle hatások formálták Habut olyanná, amilyen – ahogy az is, hogy Makoto és Habu meglehetősen sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten állhatatosan küzdenek a maguk elé tűzött célok eléréséért, mindketten kissé üresnek találják az úgynevezett hétköznapi életet, és mintha mindketten hajlamosak lennének hátrahagyni azokat, akikkel egy-egy fejezet elején még együtt voltak.

Meglehetősen csábító lett volna mindezt romantikus színben feltüntetni vagy heroizálni. Patrick Imbert rendező és stábja ügyel a valósághűségre: Az istenek hegycsúcsában 

a Mount Everest nem stilizált képződmény – amelynek csak úgy nekivág a mászó, rövidesen fel is ér a tetejére, készít egy fotót és élvezi a diadalát –, hanem az ember teljesítőképességével dacoló, alapvetően közönyös magaslat.

A csúcsra vezető út ugyanakkor hosszadalmas és kimerítő: a befogadó szinte érzi, milyen keserves huzamosabb ideig metsző szélben haladni, mekkora erőfeszítést kíván egy jégfal megmászása vagy egy hasadék átugrása.

A realitás érzését az alpinista szakszavak – álláshely, áthajlás, bivakolás, kiszögellés – használata fokozza, és az is kiderül, hogy ezekben a körökben mit emlegetnek téli hármasként, vagy téli triplaként. (Az Alpok három legmagasabb csúcsának – Eiger, Grandes Jorasses, Matterhorn – megmászását, egyedül.)

Az istenek hegycsúcsa egyik jelenete. Fotó: Netflix

A készítők ugyanakkor mégsem a sporttörténeti alapvetések megismertetésére, vagy az alpinizmus gyakorlati részleteinek bemutatására helyezik a hangsúlyt. Sokkal inkább a szellemi, pszichológiai vonatkozások feltárására összpontosítanak: mi készteti a hegymászót arra, hogy egyre feljebb és feljebb jusson? Miért kockáztatja az életét is a cél eléréséért? És miért van az, hogy egy kihívás teljesítése után csaknem azonnal másikat keres magának, ami azt eredményezi, hogy a másokkal – és persze önmagával – folytatott versenynek gyakorlatilag nem lehet vége?

Az alkotók e ponton is kerülik az idealizálást. Nem vitatják, hogy elismerést érdemlő, ha valaki állhatatosan küzd az álma valóra váltásáért, 

ám azt sem titkolják, hogy a hegymászás nem csak fizikailag, de érzelmileg is elszakítja művelőjét a körülötte élőktől, és a lélek kielégíthetetlen sóvárgása a test pusztulását eredményezheti.

„Csak akkor érzem úgy, hogy élek, ha hegyet mászok. Tehát ezt teszem az utolsó pillanatig. És nem bánom”, vallja meg a maga motivációit egy ponton Habu, Makoto pedig arra a felismerésre jut: „Van, akinek a hegy nem célt, hanem utat jelent, a csúcs pedig egy lépcsőfokot. Ha felértél, akkor is menned kell tovább”.

Egyébként a film előtörténete sem mondható szokványosnak: egy manga alapján készült. Taniguchi Jiro alkotása 2000 és 2003 között jelent meg, öt részben, ám maga is adaptáció: egy Yumemakura Baku nevű író 1998-as regényének képregényváltozata. Taniguchi Jiro munkája olyannyira sikeres lett a felkelő nap országában, hogy 2016-ban élőszereplős japán filmet forgattak belőle, Hirayama Hideyuki rendezésében.

Himalájai panoráma. Fotó: Pixabay

Jelen recenzió tárgya tehát e képregény második mozgóképes feldolgozása. Egyfelől remek példa arra, hogyan lehet úgy 95 percbe sűríteni egy öt köteten keresztül hömpölygő, állóképes történetfolyamot, hogy a nézőnek – az eredeti ismerete nélkül – se legyen olyan érzése, hogy erre vagy arra bizony még feltétlenül ki kellett volna térni.

És ami az alkotás jellegét meghatározó animációt illeti: Patrick Imbert és csapata alapvetően egyszerű vonalvezetésű képeket tár a néző elé, amelyeken a nagyvárosok zsúfoltsága és élénkebb színvilága éles ellentétben áll a természeti környezet tágasságával és visszafogottabb színeivel.

A hegyek szépsége – fensége – így is lenyűgöző, és Amine Bouhafa helyenként meditatív, helyenként rockos, helyenként felemelő, helyenként vagány kísérőzenéje csak elmélyíti azt a benyomást, hogy köztük járni már-már transzcendens, átlényegítő élmény.

Összegezve: Az istenek hegycsúcsát nem lehet gyorsnak, könnyednek vagy felszabadító hatásúnak mondani, már csak azért sem, úgyszólván elejétől a végéig erős melankóliát áraszt. Ám mindeközben olyan részletes jellemrajzot kínál, és olyan erős realitásérzetet kelt, amelyet az animációs filmek többsége nélkülöz.

Az istenek hegycsúcsa előzetese (angol nyelven)

Ráadásul a hegyek és völgyek, hágók és csúcsok animált képei olyan gyönyörűek, hogy – jó pár nézői véleményt szerint – állják a versenyt a valós felvételeken láthatókkal. Aki tehát érdekesnek találja ezt az összeállítást, vagy kedveli az alpinizmus szépségeit és veszélyeit taglaló filmeket, mindenképpen emlékezetesnek találja majd ezt a különleges alkotást, a kortárs animáció egyik remekét.

(Az istenek hegycsúcsa/Le sommet des dieux/The Summit of the Gods. Francia animációs kalandfilm/dráma. Játékidő: 95 perc. Rendezte: Patric Imbert, 2021. Elérhető a Netflix kínálatában.)

Borítókép: Az istenek hegycsúcsa emlékezetes portrét rajzol két, egymáshoz sokban hasonlító alpinistáról (Forrás: Netflix)