Mi készteti a hegymászót arra, hogy egyre magasabbra jusson?

Mi hívja az alpinistát a hegyre? Milyen árat kell adnia mindezért, és megéri-e megfizetni? Olyan kérdések ezek, amelyek az utóbbi időben a magyar nyilvánosságban is felvetődtek. Az istenek hegycsúcsa című – egy japán képregény alapján készült – francia film válaszokat kínál e felvetésekre, de nem csak emiatt érdemes a figyelemre: különleges és szokatlanul erős darab, a kortárs animáció egyik remeke.

Fotó: Netflix

Fukamachi Makoto fényképész abból él, hogy a legmagasabb hegyekre igyekvő alpinistákról készít képeket csúcstámadás közben. A történet elején azonban kénytelen szembesülni vele, hogy a csapat, amelyet kísért, a kedvezőtlen időjárás miatt nem juthat fel az Everestre, vagyis: ugrott a sztorija!

Az istenek hegycsúcsa egyik jelenete. Fotó: Netflix

Éppen egy katmandui kocsmában búslakodik emiatt, ám ekkor egy helybéli telepszik mellé, és megvételre kínál neki egy ütött-kopott fényképezőgépet. Állítása szerint George Malloryé volt, és segítségével tisztázni lehetne egy sporttörténeti talányt, amely sokakat foglalkoztat.

Makoto lehúzási kísérletnek értékeli az idegen próbálkozását, és elküldi. Kisvártatva azonban szemtanúja lesz, amint a kocsma mögötti sikátorban egy férfi meglepi az illetőt, és megszerzi tőle a készüléket. Bár nem látta pontosan, ki volt a támadó, arra következtet, hogy egy, a maga korában ígéretes tehetségként kezelt, ám azóta eltűntként nyilvántartott alpinista, Habu Joji.

Így vagy úgy, üres kézzel kénytelen visszatérni Japánba, ám mert nem hagyja nyugodni, amit Katmanduban látott és hallott, kutatni kezd. A legfontosabb tények előtte is ismertek: az új-zélandi Edmund Hillary ért fel elsőként a Mount Everestre, 1953 júniusában. A csaknem harminc évvel korábban – 1924 nyarán – nekivágó, angol George Mallory és mászótársa sosem jutottak le a hegyről, így nem lehet pontosan tudni, végül felmásztak-e a 8848 méter magas csúcs tetejére, vagy sem.

Ám kisvártatva előkerül valami, amivel Makoto eddig nem volt tisztában: Mallory fotómasinát is vitt magával, így nincs kizárva, hogy a benne lévő film felvételei igazolják az elsőbbségét!

Makoto rádöbben: talán élete legsikeresebb cikkétől fosztotta meg magát, amikor nemet mondott a kocsmai ismeretlen ajánlatára. Elhatározza hát, hogy felkutatja Habu Jojit, hiszen ha megtalálja, Mallory fényképezőgépe is meglesz. Neki is lát – és a cselekmény egy pontján ismét ott találja magát, ahol elkezdődött a történet: Nepálban, a Mount Everest tövében…

Az istenek hegycsúcsa egyik jelenete. Fotó: Netflix

Az istenek hegycsúcsa tehát egyfelől egy valós rejtély tisztázására tett, már-már krimiszerűen izgalmas nyomozás története. (Az eshetőséget, hogy Mallory három évtizeddel Hilary előtt meghódította a csúcsot, csakugyan nem lehet kizárni, de amikor 1999-ben – 8157 méteren – megtalálták a holttestét, nem volt nála fényképezőgép.)

A film másfelől két érdekes és izgalmas portrét kínál: kiderül, miféle hatások formálták Habut olyanná, amilyen – ahogy az is, hogy Makoto és Habu meglehetősen sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten állhatatosan küzdenek a maguk elé tűzött célok eléréséért, mindketten kissé üresnek találják az úgynevezett hétköznapi életet, és mintha mindketten hajlamosak lennének hátrahagyni azokat, akikkel egy-egy fejezet elején még együtt voltak.

Meglehetősen csábító lett volna mindezt romantikus színben feltüntetni vagy heroizálni. Patrick Imbert rendező és stábja ügyel a valósághűségre: Az istenek hegycsúcsában 

a Mount Everest nem stilizált képződmény – amelynek csak úgy nekivág a mászó, rövidesen fel is ér a tetejére, készít egy fotót és élvezi a diadalát –, hanem az ember teljesítőképességével dacoló, alapvetően közönyös magaslat.

A csúcsra vezető út ugyanakkor hosszadalmas és kimerítő: a befogadó szinte érzi, milyen keserves huzamosabb ideig metsző szélben haladni, mekkora erőfeszítést kíván egy jégfal megmászása vagy egy hasadék átugrása.

A realitás érzését az alpinista szakszavak – álláshely, áthajlás, bivakolás, kiszögellés – használata fokozza, és az is kiderül, hogy ezekben a körökben mit emlegetnek téli hármasként, vagy téli triplaként. (Az Alpok három legmagasabb csúcsának – Eiger, Grandes Jorasses, Matterhorn – megmászását, egyedül.)

Az istenek hegycsúcsa egyik jelenete. Fotó: Netflix

A készítők ugyanakkor mégsem a sporttörténeti alapvetések megismertetésére, vagy az alpinizmus gyakorlati részleteinek bemutatására helyezik a hangsúlyt. Sokkal inkább a szellemi, pszichológiai vonatkozások feltárására összpontosítanak: mi készteti a hegymászót arra, hogy egyre feljebb és feljebb jusson? Miért kockáztatja az életét is a cél eléréséért? És miért van az, hogy egy kihívás teljesítése után csaknem azonnal másikat keres magának, ami azt eredményezi, hogy a másokkal – és persze önmagával – folytatott versenynek gyakorlatilag nem lehet vége?

Az alkotók e ponton is kerülik az idealizálást. Nem vitatják, hogy elismerést érdemlő, ha valaki állhatatosan küzd az álma valóra váltásáért, 

ám azt sem titkolják, hogy a hegymászás nem csak fizikailag, de érzelmileg is elszakítja művelőjét a körülötte élőktől, és a lélek kielégíthetetlen sóvárgása a test pusztulását eredményezheti.

„Csak akkor érzem úgy, hogy élek, ha hegyet mászok. Tehát ezt teszem az utolsó pillanatig. És nem bánom”, vallja meg a maga motivációit egy ponton Habu, Makoto pedig arra a felismerésre jut: „Van, akinek a hegy nem célt, hanem utat jelent, a csúcs pedig egy lépcsőfokot. Ha felértél, akkor is menned kell tovább”.

Egyébként a film előtörténete sem mondható szokványosnak: egy manga alapján készült. Taniguchi Jiro alkotása 2000 és 2003 között jelent meg, öt részben, ám maga is adaptáció: egy Yumemakura Baku nevű író 1998-as regényének képregényváltozata. Taniguchi Jiro munkája olyannyira sikeres lett a felkelő nap országában, hogy 2016-ban élőszereplős japán filmet forgattak belőle, Hirayama Hideyuki rendezésében.

Himalájai panoráma. Fotó: Pixabay

Jelen recenzió tárgya tehát e képregény második mozgóképes feldolgozása. Egyfelől remek példa arra, hogyan lehet úgy 95 percbe sűríteni egy öt köteten keresztül hömpölygő, állóképes történetfolyamot, hogy a nézőnek – az eredeti ismerete nélkül – se legyen olyan érzése, hogy erre vagy arra bizony még feltétlenül ki kellett volna térni.

És ami az alkotás jellegét meghatározó animációt illeti: Patrick Imbert és csapata alapvetően egyszerű vonalvezetésű képeket tár a néző elé, amelyeken a nagyvárosok zsúfoltsága és élénkebb színvilága éles ellentétben áll a természeti környezet tágasságával és visszafogottabb színeivel.

A hegyek szépsége – fensége – így is lenyűgöző, és Amine Bouhafa helyenként meditatív, helyenként rockos, helyenként felemelő, helyenként vagány kísérőzenéje csak elmélyíti azt a benyomást, hogy köztük járni már-már transzcendens, átlényegítő élmény.

Összegezve: Az istenek hegycsúcsát nem lehet gyorsnak, könnyednek vagy felszabadító hatásúnak mondani, már csak azért sem, úgyszólván elejétől a végéig erős melankóliát áraszt. Ám mindeközben olyan részletes jellemrajzot kínál, és olyan erős realitásérzetet kelt, amelyet az animációs filmek többsége nélkülöz.

Az istenek hegycsúcsa előzetese (angol nyelven)

Ráadásul a hegyek és völgyek, hágók és csúcsok animált képei olyan gyönyörűek, hogy – jó pár nézői véleményt szerint – állják a versenyt a valós felvételeken láthatókkal. Aki tehát érdekesnek találja ezt az összeállítást, vagy kedveli az alpinizmus szépségeit és veszélyeit taglaló filmeket, mindenképpen emlékezetesnek találja majd ezt a különleges alkotást, a kortárs animáció egyik remekét.

(Az istenek hegycsúcsa/Le sommet des dieux/The Summit of the Gods. Francia animációs kalandfilm/dráma. Játékidő: 95 perc. Rendezte: Patric Imbert, 2021. Elérhető a Netflix kínálatában.)

Borítókép: Az istenek hegycsúcsa emlékezetes portrét rajzol két, egymáshoz sokban hasonlító alpinistáról (Forrás: Netflix)