Tökéletesre photoshoppolt élet

Brutális atmoszférájú, erőteljes könyvet írt a fiatal, 1984-ben született olasz író és műfordító, Vincenzo Latronico A tökéletesség címmel: egy fiatal pár, Anna és Tom kreatívszakemberek, akik hazájuktól viszonylag távol, Németországban, a pezsgő életet biztosító Berlinben élnek és dolgoznak. Az életük nagyon közelít ahhoz, amit mi, kelet-európaiak képzelünk a tökéletesről: gazdagok, trendik, fiatalok, okosak és szépek, buliznak, de dolgoznak is, egyszóval minden a helyén van – legalábbis látszólag.

Nagy Koppány Zsolt
2023. 06. 22. 17:16
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A könyv szinte végig kettejükről szól, mintha egy akarat és egy vélemény volnának, olykor előforduló apró vitáik ellenére is. Amikor hazalátogatnak, egy kicsit felülről nézik a Berlinhez képest nem elég modern olasz valóságot: 

Berlinben ez nem így van, mondogatták a barátaiknak, de nem sznobizmusból vagy lenézésből, sőt inkább biztatás volt, hogy kövessék a példájukat. A barátok sokszor elábrándoztak arról, hogy elmennek hozzájuk látogatóba, vagy utánozzák őket. Ők is valami olyan különbség után sóvárogtak, amit nem találtak meg a szülővárosukban; ők is vágytak arra a bőségre.

Mégis, talán a mesélés, a történet-, sőt a mondatszövés egykedvű kegyetlensége miatt ezen a tökéletes(nek látszó) életen megjelennek az első hajszálrepedések: maguk sem tudják, miért boldogtalanok (Térey János drámáiban volt szó hozzájuk hasonló jómódú emberekről, akik valamilyen furcsa, a mindennapi lét nyűgeivel megvert emberek számára érthetetlen oknál fogva boldogtalanok voltak), mindent kipróbáltak már és mindent unnak is kicsit (legyen szó a szexuális kicsapongásról vagy az utazásról, vegetarianizmusról), állandóan szoronganak, hogy mi lesz velük később, lesz-e elég pénzük; keveset dolgoznak, épp csak hogy elég legyen ehhez az élethez, de semmi további céljuk nincs, és egyre gyakrabban gondolnak haza. 

 

Egyvalami dobja fel őket igazán: a 2015-ös menekültválság, ahol az összes többi hasonszőrű, idealista, jómódú és naiv fiatallal lelkesen segítenek a menekülteknek, de aztán az sem olyan, amilyennek képzelték („Nemigen tudták mivel indokolni a jelenlétüket. Amikor adományszállítmány érkezett, azzal töltötték a délelőttöt, hogy a zsákokban turkálva cipőket és zoknikat osztottak a sorban állóknak, de egy ágyipoloska-eset után felfüggesztették az adományok fogadását. Végül a menzán jelentkeztek szolgálatra, és hetente négy órában, délben levest osztottak. Fejfájással, a hideg széltől kicserepesedett szájjal tértek haza. Kiposztoltak egy képet az ebédre várakozó sorról, vagy egy új önkénteseket kereső felhívást. Miközben egy csésze genmaicsa fölött melengették a kezüket, figyelték a lájkok és a megosztások szaporodását, és bármi történt is, úgy érezték, hogy helyes, amit tesznek.”), sőt egészen kellemetlen igazságokkal is szembesülnek: „Anna és Tom néha személyesen is kiment a Tempelhofra. Az ősz közeledtével a sátrak, amelyeket először a füves térségen, a kifutópályák között állítottak fel, átkerültek egy hangárba. Graffitikkel és rajzokkal borított műanyag falak választották el őket. Állandó volt a hangzavar, a levegőt nedves ruhák és sár szaga ülte meg. A menekültek leginkább kimerültnek, meggyötörtnek, összezavarodottnak tűntek. Néhányan méltatlankodtak a bánásmód miatt, de a legtöbben átadták magukat egyfajta döbbent hálának, amely ellenállt az infrastruktúra hiányosságának, sőt annak a gyanúnak is, hogy a humanitárius akció mögött leginkább a munkaerő-szükséglet áll.” 
 

Ahogy mélyül bennük a spleen és a megmagyarázhatatlan rossz érzések tömege, menekülni kezdenek: először Lisszabonba költöznek, majd Szicíliába, végül vissza Berlinbe, és közben minden alkalommal az jár a fejükben, vajon helyes döntést hoztak-e.

 Nagyszerű lenyomata és egyfajta torz apoteózisa a könyv annak a cél nélkül létező, könnyen élő, mégis állandóan nyavalygó generációnak, amelyiknek Anna és Tom is tagja. Tényleg nem könnyű az életük, különösen Szicíliában nem az – ugyanis nincs vega menü: 

A főszezonon kívül szinte az összes étterem zárva volt, úgyhogy általában egy kisvendéglő műanyag borítású asztalánál vacsoráztak, ahol túl erős volt a neonvilágítás, és nem kínáltak vegetáriánus ételeket. Mindig szénhidrátoktól elnehezült gyomorral és a becsapottság érzésével távoztak. Másnap újrakezdték.

Egy idő után már az sem vigasztalja őket, hogy tökéletesre photoshoppolt életük képeire ömlenek a lájkok és a megosztások, így miután felrémlik előttük, mi vár rájuk („Majd eljön a tavasz. Megpróbálnak visszailleszkedni a korábbi életükbe. Azzal ünneplik a jó időt, hogy az irodájukat áthelyezik a kávézók teraszaira, ahova pont ekkor hozzák fel a pincéből az asztalokat. Új ügyfeleket találnak az olyan vállalkozók személyében, akik meglovagolják a kézműves füstölők, a kovászos kenyér, a poke divathullámát. Megpróbálkoznak néhány bulival, és megtudják, mennyit romlott a droglebontó képességük. Enyhe nehezteléssel pillanatnak a vadonatúj elektromos bicikliken száguldozó fiatalokra, akik Seattle-ből, Dublinból, Frankfurt am Mainból érkeztek. Megnéznek néhány álláshirdetést, de elvesztik az érdeklődésüket, amikor látják, hogy jó némettudás vagy anyanyelvi angol szükséges. Munka közben, a holtidőben, régi gimnáziumi barátaik profilját böngészik, bizonyítékot keresve, hogy ők sem állnak jobban. A berlini barátaikkal megbeszélik majd, hogy a bőség városában mennyire nehezen találni nagyobb lakást, óvodai helyet a gyereknek, asztalt az indiai étteremben, angolul beszélő pszichoanalitikust, töltőoszlopot a Teslának”), és végérvényesen szembesülnek azzal, mennyire eljárt fölöttük az idő és a kor, hiszen már szinte harmincévesek. Egy váratlan örökségnek hála hazaköltöznek, és belevágnak a turizmusba, azaz panziót nyitnak, ahol továbbra is a jól beállított fényképek viszik a prímet: „Elhívják egy barátnőjüket, aki múzeumi fotósként dolgozik, és ingyen éjszakákat ajánlanak neki, hogy olyan képeken ragadja meg a tanya belső tereit, amelyek egybevágnak a látványtervek elvont szépségével. Hogy megfeleljenek a turisták olykor nem annyira kifinomult ízlésének, néhány banálisabb felvételt is beiktatnak, lekvárból és kovászos knäckebrödből álló reggeli vászonabroszon a kertben; borostyánszínű borral teli poharak, amelyeken a kőfal és a naplemente tükröződik; olvasósarok a könyvtárszobában, lángnyelvek a kandallóban, a fotelt körbeöleli a felhőre emlékeztető monstera, amely fél Európán át követte őket.” 
Nincs feloldozás: ezzel ér véget ez a szépen, finom iróniával megírt, a dekadens kortárs világot minden ízében részletesen és tökéletesen ábrázoló könyv.

Vincenzo Latronico: A tökéletesség. Fordította: Todero Anna. Magvető Kiadó, Budapest, 2023. 
Borítókép: Vincenzo Latronico egy berlini irodalmi fórumon (Forrás: YouTube)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.